2013. augusztus 8., csütörtök

Oops.

Huppsz, egy kis meglepi. 
Az új blogom, jó olvasást!:) 
horan vandaa. xx

2013. július 27., szombat

▲I'm here, again▲

Sziasztok!
Esküszöm, szégyenkezve írom ezt a bejegyzést, amiért ilyen sokáig nem jelentkeztem. De ha jobban belegondolok igazából nekem és a gondolataimnak is szüksége volt egy kis pihire. 
A legfontosabbakat, amiket a kimaradásom folyamán átagyaltam, most leírom nektek, a pályázattól kezdve addig, hogy miért is töröltem a másik blogom, megint. Közben azért megjegyezném, hogy ha netalántán néhány szóban kimarad az M betű, sajnálom, de kiesett a billentyűzetből. De komolyan.:D
Akkor vágjunk is bele. 

A PÁLYÁZAT
Kettő novella érkezett be az e-mail fiókomba 2013. július 23. 23.59-ig. 
Többre vártam, számítottam vagy nem is tudom, de ennyinek is örülök, hisz ez az mutatja, hogy valamiképp figyeltek rám. 
Az egyik beküldő s.beckie volt, aki már a project kihirdetése napján elküldte az irományát, amiért hálás vagyok. 
Mivel megígértem, hogy ti is elolvashatjátok, hogy mik között is kellett döntenem, tessék.


*Louis szemszöge*

Megígértem neki. Meg kell tennem.  Aznap este kért meg rá, amikor bejelentettük. Emlékszem arra az estére, mintha tegnap lett volna, pedig pont ma van öt éve, ma lenne az évfordulónk, de ő már nincs itt. Nagyon örültünk mind a ketten, hogy végre nem kell titkolóznunk, úgyhogy megünnepeltük…khm.  A takaró alatt Harry a derekamat ölelte én meg göndör fürtjeit csavargattam. – Egy pár sós könnycsepp halk puffanással érkezett a fagyott talajra ezzel megzavarva az éjszaka csendjét és visszaemlékezésemet. – Csak néztünk egymás szemébe, nem kellettek szavak, úgy is tudtuk, hogy mit éreztünk. Harry rekedtes hangjától ismét felébredtek a gyomromban a lepkék, akik éppen hozzászoktak a gyönyörű szempárhoz. –Lou, amióta megismertelek az az álmom, hogy egész életünkben együtt maradunk. 80 vagy akár 90 évesen pedig egyik este elalszom a kezedet fogva és reggel már nem ébredek fel. Már kiskoromban is azt szerettem volna, hogy a hamvaimat a tengerbe szórva vissza kerüljek a természetbe, azt szeretném, ha ezt az az ember tenné, akit a Világon legjobban szeretek. Lou, neked kell megtenni ha én halnék meg előbb. Tudom, hogy elég érdekes kérés, de légy szíves tedd meg értem. –Megígérem, hogy megteszem. - mondtam arra gondolva, hogy úgyis van még körülbelül 60 évem. Aha persze 60 év, itt állok öt évvel később a temetőben, ásóval a kezemben és Harry urnáját próbálom kiásni a jéghideg éjszakában, a fagyos földből, miközben egyre fátyolosabban látok az egyre több könnycsepptől. Nem, nem szomorúságból sírtam, igaz, hogy csak 8 évet töltöttünk együtt, ebből csak kicsit kevesebb, mint 5 év volt hivatalos. Tudom, hogyha nincs az autóbaleset, akkor több boldog pillanatot, napot, hónapot, vagy akár évet tölthettünk volna el együtt, de így is életem legszebb 8 évét köszönhettem neki, amit sohasem fogok elfelejteni. Ezen már nem tudtam változtatni, de nagyon fájt, többé már, nem ölelhetem át derekát, nem nézhetek gyönyörű szemébe, nem érezhetem csodás illatát, igaz, hogy ott vannak a képek, és a megmaradt ruhái, de így már soha sem lesz ugyan az.

*


A tengerpartra érve újabb emlékek ébredtek fel bennem. A WMYB forgatása, a nap, amikor kijöttünk öten a strandra álruhában ingyen öleléses táblával, vagy amikor Harryvel itt töltöttünk egy egész éjszakát, csak beszélgettünk és megnéztük a napfelkeltét, mind gyönyörű emlékek. A napfelkeltét csodálva jutottak eszembe a szebbnél szebb emlékek, Harry urnáját átölelve beszéltem Harryhez, hogy még egyszer utoljára megnézzük a napfelkeltét. Amint teljesen előbukkant a Nap a tengerből, a vízhez sétálva egy ’szeretleket’ suttogva kiszórtam a port a tenger vizébe. Ekkor éreztem azt, hogy már teljesen le van zárva a 'One Direction korszakom' , persze mindannyian egyet értettünk abban, hogy így már nem tudnánk folytatni. Egy teljesen új korszakot kellene kezdenem. Nem tudnék egy Harry nélküli életben élni, egy hirtelen felindulásból, inkább a könnyebb utat választottam és a tenger fodrozó hullámai közé vetettem magam, megvárva, hogy teljesen ellepjenek a hullámok és örökké Harryvel lehessek.


__________________________________________________

Imádtam. Lehet, hogy azért, mert Larrys, de valamiért megfogott. Tetszik, hogy rövid és mégis minden, amit az olvasónak tudnia kell, benne van. 

A másik novellát pedig N.Fanny-tól kaptam, egy nappal a határidő előtt, ami nem gond, örültem, hogy még valakit megmozgatott a pályázat. 

Még mindig nem tudom elhinni. Nem tudom felfogni. Nem tudja befogadni az agyam, ami történt. Eddig olyan jól megvoltunk. nem értem, mi történt. Én sosem voltam rá féltékeny, amiért mindig összeboronálták Demi Lovatoval. Erre ő meg féltékeny rohamot kap. Pedig tényleg nem történt semmi! Csak elmentünk bulizni a régen látott barátaimmal. És ott volt a legjobb barátom is, Kristóf. Nem értem miért akadt ki. Vagyis, miért akadt ki ennyire. Ahjj, Istenem, annyira hülye!
De úgy szeretem..!

- Kérem, kapcsolják be öveiket! Megkezdjük a felszállást! Kérem, kapcsolják be öveiket! Megkezdjük a felszállást! - ismételte meg önmagát a női robothang.

Nagyot sóhajtottam és bekapcsoltam az övemet, nagy nehézségek árán. A testemnek minden mozdulata nagyon fájt. Iszonyúan fáradt is voltam. Jót fog tenni ez a pár órás út.
Lecsuktam szemeimet és felidéztem az elmúlt 2 óra történéseit.

" - De Niall értsd már meg, hogy nem csaltalak meg! - vágtam be magam után az ajtót. 
- És ezt higgyem is el, mi? - kérdezte flegmán, miután kicsapta a rávágott ajtót. Egyik szemöldökét felhúzta, száján flegma grimasz virított.
- Gyerekek, minden rendben? - jött elő Maura a konyhából. Kezeit konyhai törlőkendőbe tisztítgatta, köténye kissé lisztes és tésztás volt. Mézszőke haját felcsatolta, szemei érdeklődően járkáltak közöttünk.
- Nem. Nincs semmi sem rendben.
-Persze, minden rendben. - válaszoltuk egyszerre Niallel, majd bosszúsan egymásra néztünk.
- Azt hiszem, ez csak a kettőnk dolga. - ragadott meg Niall a csuklómnál fogva és felráncigált a szobájába. Sosem viselkedett így velem, nem ragadt meg ilyen erősen még egyszer sem. Hát ilyen, ha dühös lesz. 

Kinyitotta az ajtót -vagyis inkább jobban mondva kicsapta, mint a bejáratit- és belökött rajta. A szobája még mindig olyan, mint kiskorában. Kék falak, az ágy középen a falnál, két éjjeliszekrény mellette.  gitár a jobb oldali éjjeliszekrény mellett van, a szoba sarkában. Az ágy előtt, a szoba túlsó végében, az íróasztal található, rajta a laptoppal, ceruzákkal, tollakkal, papírokkal. Mellette a szekrénye volt, az ajtóval szemben pedig a fürdőszobája ajtaja. Takaros szobája van, az biztos. 

 Nekiestem az ágynak, a sarkamat rendesen bevertem. Felszisszentem és magamhoz húztam a lábamat. De mielőtt megnézhettem volna a sebet, Niall belevájta ujjait a vállamba. Felrántott, már majdnem sikítottam fájdalmamban, mikor elengedett. Gyönyörű tengerkék szemeiben a düh égett, már nem csillogtak úgy, mikor rám szokott nézni.

- Szóval? Van valami magyarázatod? - fonta keresztbe kezeit mellkasán. Tátott szájjal meredtem rá. Magyarázat? Mire? Meg se csaltam! Honnan veszi? 

- Niall! - a hangom hisztérikusan csengett. - Nem csaltalak meg! Nem érted? Miért csaltalak volna téged meg? Hisz teljes szívemből szeretlek!

- Aha. Na persze. Ha teljes szívedből szeretnél, nem csaltál volna meg! - emelte fel a hangját. Nem tetszett a hanghordozása. Nem szeretem, mikor kiabálnak velem. Nem sokáig bírom, hamar elsírom magam. Nekem még nincs sok élettapasztalatom, 15 évesen hogy is lenne még? Niall az első komolyabb kapcsolatom. Mindig azt mondja, hogy a They don't know about us rólunk szól. Mert attól még, hogy sokkal fiatalabb vagyok nála -na jó, azért 4 év az nem sok- nem tudják, hogy mennyire szeretjük egymást. A rajongók engem nagyon utálnak, mert szerintük én nem vagyok Niallnek megfelelő, mert neki egy érett nő kell, nem pedig egy kis pisis, aki még most középiskolás. 

De vannak, akik szeretnek, mert örülnek neki, hogy a kedvencük végre megtalálta a szerelmét. Szerintük mi összeillünk és hogy nagyon cukik vagyunk; részben azért, mert Niallnél egy fejjel kisebb vagyok. Meg, hogy Niallnek az esete vagyok: barna, egyenes haj és barna szem. Ahogy mondta. Szerencsére csak pár rajongó véleménye ez. Mert sokan, sőt, rengetegen még csak nem is tudják, hogy Niall már nem szingli. És Niall még azt hiszem a fiúknak (Harrynek, Louisnak, Zaynnek és Liamnek) még el se mondta, hogy megtalálta az ő kis "Hercegnőjét". Így is, az utálkozók, akik szerint együtt vagyunk, csak 15-20-an vannak, ők pedig a Twitter fiókomra írtak, úgy ahogy azok is, akik szeretnek. Bár ők kevesen vannak, csak 5-en vagy 10-en. 

Már adtak is nekünk egy nevet, ahogy szoktak a pároknak. Tudjátok, Zerrie, Elounor...
Nanny Noran. Khm. Igen szerintem elég hülyén hangzik, de Niall szerint olyan fülbemászó meg aranyos. Jó szerintem is nagyon cuki, de na, nem hangzik hülyén? Olyan sok benne a n betű!

- De hisz meg se csaltalak! Az Isten szerelmére Niall, hogy feltételezhetsz rólam ilyet?! Még csak 15 éves vagyok, Te vagy a legelső komoly kapcsolatom! Beléd vagyok igazán szerelmes! Szerinted csak úgy megcsalnálak? 

- Igen! Részegen simán megcsalnál! És szerintem te részeg is voltál! - húzta fel az orrát. Ilyenkor annyira aranyos! De most..! Most nem.

- Niall! Gondolkodj már! Még csak nagykorú sem vagyok! Alkoholt sem ihatok, nem hogy még lerészegedjek!

- Hah! Még jobb! Akkor meg normál állapotodban csaltál meg! - nevetett fel keserűen. De várjunk csak, mi?! Normál állapotomban? Ez ivott?

- Niall? Te ittál? - vizslattam kérdő tekintettel.

- Dehogyis! - köpködte felém a szavakat. Odasiettem felé, két tenyeremet arcára tettem. Még így is látszott, hogy milyen kicsi a tenyerem. Az arca felét takartam csak le vele. 
Mélyen belenéztem a szemébe, a pupillája kicsit nagy volt, de nem eléggé nagy ahhoz, hogy tudjam, droghoz nyúlt. Szerencsére. Hátrébb mentem egy kicsit és mutatóujjammal kissé meglöktem. Azonnal elvesztette az egyensúlyát, kezeivel kapálódzni kezdett, bal lábával kilépett, hogy megtartsa magát. Megragadta a pólóm és elemelt a földtől, így szemtől szemben voltam vele.

Kezeimet rátettem pólómat markoló karjaira, küszködtem vele, de miután rájöttem, hogy esélytelen, belenéztem szemeibe. Azok szikrákat szórtak rám, szinte megölt a tekintetével.

- Engem te csak ne lökdöss! - kiabált rám. Leheletéből megéreztem az alkohol szagot. Köhögni kezdtem, kezeimmel elkezdtem ütni mellkasát.

- Engedj már el! Tegyél le! - kapálództam. Ütéseim nem hatották meg, így azt már abba hagytam. 

- Vannak képek ugye? Csináltatok képeket, mi? - kérdezte. Furcsán néztem rá. Képek? Igen, csináltunk képeket. A telefonom van is jó pár. Kristóf is rajta van, ahogy együtt hülyülünk. De a legtöbb csak vigyorgós, hülyéskedős csoportkép, de vannak olyanok is, amin a barátnőimmel hülyülünk. 

- I-igen. - válaszoltam dadogva. - De miért kérdezed? - ekkor letett a földre, benyúlt a zsebembe és kikapta a telefonom. Kioldotta a zárat -igen, tudja a kódom és én is az övét- és kutakodni kezdett a képeim között.

- Megnézem, hogy vannak-e arról képek, hogy megcsaltál. - válaszolt csak úgy félvállal. Na, itt felment bennem a pumpa. Egyáltalán honnan hiszi, hogy megcsaltam?? Ha? Mert én arra nagyon is kíváncsi lennék. Biztos csak az alkohol miatt ilyen hülye lett és beképzeli magának.
                                                                                                                         
- De Niall értsd már meg, hogy nem csaltalak meg! - üvöltöttem rá. Felkapta a fejét, hitetlenkedve nézett rám, majd beszélésre nyitotta a száját. Vagyis, jobban megnézve üvöltésre. 

- Igen? Mondd ezt akkor annak, aki hisz neked! Mert, hogy én nem, az biztos! - üvöltött rám. Ebben a percben nagyon félelmetes volt. Még sosem láttam ilyennek.

- De ki a fasznak mondanám, ha nem neked? Engem más nem érdekel! Csak azt akarom, hogy te tudd! - kiabáltam. Nem akartam, hogy még dühösebb legyen. 

- Én azt tudom, hogy megcsaltál! És mindjárt meg is látom! - üvöltött utoljára a képembe, amjd a telefonomnak szentelte a figyelmét. Prüszköltem és keresztbe raktam kezeimet. Beharaptam a számat és felnéztem a plafonra. Miért nem hisz nekem? Miért ivott alkoholt? De, arra lennék nagyon kíváncsi, hogy miből gondolja, hogy én megcsaltam?! 

Niall egyszer csak felnézett a képernyőmről, szemeiben az eddiginél is nagyobb dühöt véltem felfedezni. Dühösen indult meg felém, nagy léptekkel szelte át azt a kis távolságot köztünk. Kezét felemelte, én pedig mire rájöttem, mit akar csinálni, késő volt. A keze villámként szelte át a levegőt, végül nagyot csapódott az arcomnál.

Az ütéstől hátraestem, de mögöttem ott volt az íróasztala, aminek nekiestem. Kezemmel lesöpörtem a ceruzákat, tollakat,papírokat és a sarkán lévő kis lámpát. Oldalamat alaposan bevertem a szélébe, hátammal rávágódtam, fejem nagyot koppant a fán. Kinyitottam a szemem, de pár percig még minden homályos volt. Megütött. Megpofozott. Ő. Niall. Az én egyetlen szerelmem. Az én ártatlan, kis szőke írmanóm. Hogy tehette? Hogy? 

Szemeimbe könny gyűlt össze, lassan megtámaszkodtam és felültem. Kezemet a fejemre tapasztottam, kicsit szédültem, de nagyjából okés voltam. Megráztam a fejem és Niallre néztem. A tekintetében nem volt düh, csak rémültség és sajnálat. A szeme golflabda méretű volt, keze fokozatosan esett le törzse mellé. Egész testében remegett. 

- Te jó Isten...Jé-jézusom..Fanny, figyelj én..Te Úristen.. - fogta a fejét és közeledett felém. Gyengéden megfogta felkaromat, de én kirántottam kezem szorításából. Könnyeim utat törtek maguknak, úgy néztem fel szemeibe. Alsó ajkam megremegett, szememben nem csak a fájdalmat és a csalódást lehetett látni, hanem a dühöt is. Niall kétségbeesetten nézett rám, de én csak félrelöktem és eltrappoltam az ágyáig. Letérdeltem és kirángattam alóla a bőröndöm, majd azt elrángattam a szekrényéig. Ledöntöttem -vagy ledobtam- a földre és idegbetegen kezdtem beledobálni a ruháimat a szekrényéből. 

A legtöbb időmet Nialléknál szoktam tölteni, rengetegszer alszok itt, így már sok ruhát idehozattam Erika néniékkel. Már augusztus vége felé járunk, én pedig nyár eleje óta itt nyaralok Írországban anyukám keresztanyjánál, akik ideköltöztek ki. Itt ismerkedtem meg Niallel is. Itt randiztunk vagy százszor. Itt volt meg az első csókom. Itt lett a barátom. Itt lettem belé szerelmes. Itt vesztettem el a szüzességem, életem szerelmével. Mielőtt még ribancnak neveztek, hogy 15 évesen elvesztettem a szüzességem, elmondom nektek, hogy Niallel balesetünk volt és Ő több hétig kómában volt. Így mikor hazaértünk, már nagyon hiányzott nekünk egymás társasága. Így pedig egyek voltunk. Az ÖVÉ voltam.

Zokogva tépkedtem ki a szekrényből a ruháimat és nem törődve a hajtogatással bedobtam a bőröndbe. Niall még mindig ledermedten, kétségbeesett tekintettel állt ott a szoba közepén. A következő pillanatban mintha fejbe kólintották volna, megrázta a fejét és felém kezdet közeledni.

- Fanny! Mit csinálsz? - sietett mellém. Levegőnek néztem, mintha itt sem lenne. - Ne ne ne ne! Fanny! Fejezed már be! - kapta ki a kezemből a pólóm. Ránéztem és próbáltam kihúzni a kezéből, de Ő ugyancsak nem engedte. 

Messziről ez úgy látszott, mintha egy törülközővel kötélhúzósat játszanánk. De én csak zokogva ráncigáltam ki a pólómat a kezéből, de mintha hozzánőtt volna. 

- Add már ide! - kezdtem el ütögetni a markait, de én nem vagyok olyan erős. - Engedd már el! - kiáltottam vagy sikítottam rá és püfölni kezdtem a mellkasát. Niall kezeivel lefogta az ökleimet és leállított. Felnéztem rá, tekintetemben a dühöt és a csalódottságot lehetett látni. Még mindig sírtam, de Niall letörölte a könnyeimet, ezzel elengedve a pólómat. Azonnal magamhoz fogtam, aztán levágtam a bőröndbe. 

Elléptem tőle és durván letöröltem még mindig hulló könnyeimet. Ránéztem, majd ciccegtem és felemeltem a jobb kezemet.

- Menj ki! - mondtam ki nehezen. Niall szóra nyitotta a száját, de én csak az ajtóra mutattam. - Kérlek szépen! Csak..csak menj ki! - kezdtem el újra bőgni. Niall bólintott és kicsoszogott a szobából. Becsukta maga után az ajtót, én pedig berobogtam a fürdőszobába. Kipakoltam onnan a cuccaimat és beleraktam a bőröndbe. 

Körülnéztem a szobában, hogy nem maradt-e valahol holmim. Az éjjeliszekrényén megláttam keretben a közös képünket. Újra zokogni kezdtem. Középen vonallal van elválasztva a kép, ezért két oldalt lehet belerakni képet. A jobb oldalon Niall épp végig nyalja az arcom, én pedig undorodó grimaszt vágok és kinyújtom még a nyelvemet is. A bal oldali képen én a két kezemmel Niall vállán támaszkodom, lábujjhegyen állva, Ő pedig lehajol hozzám egy csókért. 

Odafutottam és lefordítottam a képet. Felzokogtam és megfogva  bőröndöt kimentem a szobából. Niall az ajtó mellett, a falnál guggolt, arcát a tenyerébe támasztotta. Amikor meghallotta az ajtó csukódását felnézett rám.

- Fanny, kérlek...ne csináld! - nyúlt a kezemért, de én nem törődtem vele és leszállingóztam a lépcsőn.  A nappaliban Maura és Bobby ült a kanapén, maguk elé meredtek. Király. Ez nagyon jó. Valószínűleg mindent hallottak. Rájuk néztem és egy szomorú mosolyt ejtettem feléjük. Maura megértően elmosolyodott, de láttam, hogy sírt. Bobbyra néztem. Látszott a szemén, hogy könnyezni kezdd. Odaszaladtam feléjük, ők pedig gyorsan felálltak. Megöleltem őket és mindketten kaptak egy-egy puszit.

- Hiányozni fogtok! - suttogtam nekik, majd kibújva szorító karjaik közül megfordultam. Niall a lépcső végében állt, könnyei csak úgy ömlöttek a szeméből. Szipogtam, bőröndöm fogantyúját megfogtam és az ajtó felé húztam.

- Fanny...! - próbálkozott Niall, de én csak feltartottam a kezem. Mikor kiléptem az ajtón, megcsapott a hideg. Érezni kezdtem az arcomon a fájdalmat, Niall pofonja után. Megdörzsöltem a szemem és leintettem egy taxit. Bediktálva a címet, Írország másik vége felé kezdtem haladni. 1 óra múlva már Erika néni karjaiban sírtam a reptéren.

- Még meggondolhatod magad! - nézett rám szeretett teljesen. 

- Anya! Hagyd! - tolta el tőlem a lánya, Viki. - Szia! Hiányozni fogsz! - ölelt át. 

- Igen! Jövőre is gyere! - ölelt meg hátulról az apja, egyben Erika néni férje, István. Mély hangú és kissé pocas ember.

- Rendben! - mosolyogtam rájuk és a gép felé haladtam. Felmutattam a jegyeimet, leadtam a bőröndöm és felszálltam a gépre.

Sírva elmosolyodtam és visszaemlékeztem erre a három hónapra. A Niallel töltött időkre. Az első randinkra. Sóhajtva dőltem hátra és bedugtam a fülhallgatótt. Feloldottam a telefonomon a billentyűzárat és zenét akartam kapcsolni, de akkor megláttam a képet. A képen én voltam és Kristóf. Éppen hülyültünk, Ő a nyakamat harapdálta, én pedig legyeztem magam a kezemmel. Úgy látszott mintha élvezném. Niall ezt a képet látta, mielőtt megütött volna.

Újra zokogásban törtem ki és elindítottam egy lassú dalt.

***

Már pontosan három hónapja ennek. Ismét suliba járok, mostmár középsuliba, jogot tanulva. Legjobb barátnőmmel, Nikivel, akit már 7 éves korom óta ismerek. Mikor hazaértem, csak pár napig bírtam magammal. Azután a fájdalom felülkerekedett rajtam. Vagdosni kezdtem magam. Persze, mikor ezt Niki meglátta kaptam tőle egy kicsi pofont -na jó, valljuk be elég nagy volt- és kiabálni kezdett. Azóta is vágok pár kicsit, hogy ne vegye észre, hogy újak is vannak. Mindegy. November van, kissé hideg, kissé meleg. 

Havat akarok! És Niallt!

Iszonyatosan elmondhatatlanul hiányzik! Akarom Őt! A csókjait, az öleléseit, a puszijait és mindent ami hozzá kapcsolódik! Szerencsére -persze véletlenül- a nagy pakolás közben elraktam Niall egyik pólóját. Éjszakánként azt szoktam magamhoz ölelni. Már nem hallok a One Directionről. Senki sem tudja, hogy Niallnek nyáron barátnője volt. Kivéve persze a Nanny Noran fanok, akikről meséltem nektek. 

Hmmm. Hiányzik Ő.

Niall szemszöge

Három hónap. Három hónap. Ennyi telt el. Én pedig már nem bírom. Fáj. Hogyne fájna! Mintha a szívemet ezernyi tüske szúrná. Csak ő jár a fejemben. Mindig, mindenhol, bárhol is vagyok. Lágy vonásai, csilingelő hangja, puha bőre, halk nevetése, csillogó barnás szemei. Minden este fájó szívvel hajtottam álomra fejemet. Reggel pedig az arcomra száradt könnyekkel ébredtem. Persze erről senki sem tudd. 
Nem tudhatnak. Vagdosni kezdtem magam, párszor bogyókat is szedtem. De meghalni annyira még nem akarok. Mindkét csuklómon csuklószorító van, alatta pedig kötés. Nem akarom, hogy a srácok észrevegyék.

Ma este lesz egy koncertünk. Nem tudom, hogy fogom bírni. A vérveszteség miatt néha összesek, pár percre elájulok. És most, főleg így, hogy még ugrálok és énekelek...hát. Reménykedek, hogy ne történjen semmi.

Itt állok, mikrofonnal a kezemben a They don't know about us után. Nem kis híján múlt, hogy elbőgjem magam. Ez volt a közös számunk Fannyval. Ez a szám RÓLUNK szól. Elnézést, szólt. Sajnos.

- Ééééééssss ki akarja hallani az After you left-et? - kérdezte üvöltve Louis, mire a közönség nagy sikoltozásban tört ki. Az "After you left" a legújabb dalunk. Még dolgozunk a videó klippen. Igen, nekem elég sok szerepem volt ebben a dalnak a megírásában, mielőtt kérdeznétek.

- Oké, akkor itt a Summer love! - mondta Liam, én pedig felnevettem. A zene elindult, Zayn pedig elkezdte énekelni. A levegő megakadt bennem. Nem ment le a tüdőmhöz, hanem a mellkasomban maradt, a szívemnél. Anyukámnak hála, megtanultam, hogyan fojtsam vissza a sírást. Csak egyetlen egy pontra kell figyeljek. Most épp az egyik plakátot figyelem, amin ez áll: "Niall, mi a baj?".

Mi? Összehúztam a szemöldököm és úgy figyeltem tovább. Mi a baj? Látható, hogy van valami bajom? Pedig mosolygok és igyekszem úgy csinálni, hogy ne látszódjon, hogy erőltetett. De mit gondolok, hisz Ők a rajongóink! Mindent észrevesznek...nem?

A bambulásomból -sírás visszafojtásomból- egy kar ébresztett fel, ami éppen a vállamat rázza. Oldalra néztem és Liammel találtam szembe magam. Mozgott a szája, de nem igen értettem, hogy mit mondd. Körbenéztem és Harry még mindig énekelt.

- Mi az? - súgtam oda neki. A szemében aggódást láttam. Miért aggódik?

- Jól vagy? - kérdezte meg. A szeme szinte áthatolt rajtam. Nyeltem egy nagyot, majd hevesen bólogatni kezdtem. Elmosolyodott. - Oké. Akkor figyelj, mert te jössz! - bökött meg. Megforgattam a szemem és énekelni kezdtem.

- 'Cause you were mine for the summer,   /Mert az enyém voltál nyárra/
   Now we know it's nearly over              / Most már tudjuk, hogy ennek majdnem vége/
   Feels like snow in september                / Olyan érzés, mint a hó szeptemberben/
   But I always will remember...                  / De én mindig emlékezni fogok.../

- You were my summer love, You always... - csuklott el a hangom. Nem bírom tovább. Nem bírom. Szükségem van rá. Csak is rá. Ő a másik fele. Már akkor tudtam, mikor megláttam. Jobban mondva, mikor elütött a biciklijével. Ahogy megláttam azokat a barnás szempárokat, tudtam, hogy Ő az én hercegnőm.

A közönség zsivaja abbamaradt, én pedig szédülni kezdtem. Könnyeim utat törtek maguknak, minden kissé elmosódott és homályosabb lett. A lábaim már nem bírták a súlyomat tartani. Összecsuklottak, én pedig összeestem. Éreztem, hogy valaki utánam kap és megtartja a fejem. Még nem mertem kinyitni a szemeimet. Reménykedtem benne, hogy csak álmodom. Csak álmodom és mikor felébredek, Ő ott fog a nyakamban szuszogni, otthon, Írországban.

Összegyűjtöttem a bátorságom és kinyitottam szemeimet. De sajnos nem az fogadott, amire vártam. A fiúk voltak fölöttem, aggódva néztek le rám. Liam tartott a fejemnél fogva, a közönség is csöndben maradt. Pislogtam párat, éreztem, hogy még mindig sírok. Tehát nincs itt. Otthon van, Magyarországon. Mit is vártam..? Ez nem egy mese. Hanem a való világ.

Sóhajtva felültem, Liam még mindig fogta a fejem. Kissé forgott körülöttem minden, de hamar abbamaradt. A fények belevilágítottak a szemembe, ezért a kezemmel eltakartam őket. Körülnéztem. A közönség, a lányok, mind minket néztek. Voltak akik sírtak, voltak akiknek csak a szája előtt volt a kezük, szemük pedig rémültséget mutatott és voltak akik ledermedtek, de jól látszott rajtuk a félelem.

- Még él!!! - kiáltotta el magát Louis. Tapsolásba és sikongatásba kezdtek, én pedig halványan elmosolyodtam. Liamre néztem, ő pedig a "Tudtam" tekintetével nézett vissza rám. Bólintottam egyet és a kezemet nyújtottam. Felsegítettek én pedig Liam felé fordultam.

- Elkérhetem a mikrofont? - suttogtam. Bólintott egyet és átnyújtotta a kért tárgyat. A számhoz emeltem és megköszörültem a torkom.

- Tud..tudni szeretnék, hogy miért..miért estem össze? - kérdeztem. Igen kiáltások jöttek válaszni és sikoltások. Akkor kezdjünk bele Niall. Mondd el a világnak, hogy Niall Horan szívében már csak egy lánynak van helye és ne fáradozzanak érte. Mert csak azt az egy lányt szereti. Leültem a színpad szélére és felnéztem a fiúkra. Kíváncsian néztek vissza rám, gondoltam nem tudják mit akarok mondani, de azért Ők is leültek.

- Hát..ezért. - vettem le mindkét csuklómról a csuklószorítókat, majd a kamerának mutattam a kezemet, hogy mindenki jól láthassa, Niall Horan vagdossa magát. A közönség megint elhalkult, néma csend lett az arénában. A fiúk rémülten néztek rám, Louis pedig elkapta a csuklóimat, hogy jobban megnézhesse. Ilyenkor jön elő belőle a bölcs és komoly Louis. A fiúk szeméből csak azt tudtam kiolvasni már, hogy "Miért?". A közönség is rákezdett. Miért, miért, miért.

- Hogy miért? - kissé felnevettem. - Mert túl hülye voltam. És mert szerelembe estem. A nyáron, mikor megkaptuk a három hónap szünetünket, Írországban megtaláltam a szerelmet. Megtaláltam a hercegnőmet. Három hónapon át együtt voltunk. Aztán, azt hiszem szakítottunk. Az én hibámból. Képes voltam megütni egy lányt.. - suttogtam a végét, de még így is hallani lehetett. Nyeltem egyet és belekezdtem a mesélésbe. Mindenki tudja meg, hogy mi történt velem nyáron és hogy ki az a Fanny. És már azt is tudom, hogy hogyan szerezzem vissza.

Fanny szemszöge

- Nem, nem nem! Ez a ruha nem jó! Vedd fel inkább ezt! - dobott nekem Kinga egy szép egyberuhát.

- Nem értem, miért nem jó most ez. - morgolódtam, de azért felvettem a ruhát. Niki is úgy volt felöltözve, ahogy eddig én voltam. Rövid nadrág és atléta. Ennyi. Nem értem, minek kell felvennem ezt a ruhát, hiszen csak vásárolni megyünk az Aréna Plázába. Kinga elégedetten nézett rám, majd megragadott és kifelé kezdett vonszolni. Felvettem a Converse cipőm és kimentünk a taxihoz. Taxi. Hm. Erről Niall jut eszembe. Taxival jöttem el tőlük. Bár ne mentem volna el abba a buliba!

Már jó pár szatyor van a kezünkben és Kinga folyton csak beszél. Egyfolytában csak megyünk, nem enged öt perccel sem tovább maradni a boltban. Azért is lehordott, hogy miért pont Converse cipőt vettem fel. Nem értettem mi baja van. Mindig csak az üvegnél megyünk, hogy jól lelásson az alattunk lévő szintre. Komolyan mondom ez nem normális. Niall sem volt normális. Ahogy én sem. Annyira összeillünk. És annyira hiányzik!

Kinga egyszer csak megállt mellettem és vigyorogva nézett rám. Összehúzott szemöldökkel néztem vissza rá, amikor meghallottam a One Direction - Irresistible dalát. Élőben. Elkerekedett szemekkel mentem a kis üveghez és néztem le onnan. A One Direction éppen ott koncertezett alattunk. Niall pedig a szemembe nézve énekelte a dalt, egy rózsákból kirakott szív belsejében állva. Piros, rózsaszín, halvány rózsaszín és sárga rózsákból ki volt rakva, hogy "I ♥ U". Niall pedig pont a szívben állt. Ezt nem hiszem el.

- And your eyes, your eyes, your eyes, your eyes... - énekelte Zayn. Mindegyik fiú felém fordulva állt, bár nem tudom miért. De én csak Niallt néztem. Csak Őt. Kék szemei fogva tartották az enyémeket, elvesztek egymásban a színek.

- Irresistable. - fejezte be Niall, Liam helyett. A szemembe nézve mondta ezt. Szemeiben szeretet, bánatot és reményt láttam. Reményt? Szeretet? Akkor..akkor még szeret? Nem bírtam magammal. A mozgólépcsőn át lerohantam hozzá és a nyakába vetettem magam. Úristen. Milyen jó újra érezni az ellenállhatatlan illatát! Mangó és erdő keveréke. Tökéletes. 

- Szeretlek. - suttogta. A szívem kihagyott pár, sőt, rengeteg ütemet. Azt mondta, hogy szeret! Szeret! Sírni kezdtem és egyre jobban öleltem magamhoz. Nagyon hiányzott már. Nagyon.

- Én is nagyon szeretlek, Niall. - mondtam a fülébe, mire Ő jobban szorított magához. Mindig van egy remény. Egy remény, ami még sosincs elveszve. Lehet, hogy szerinted igen, de az élet szerint nem. A élet egy csoda. Nem szabad eldobni csak úgy. örülök, hogy én sem tettem ezt. Nem tudhatjuk, mi minden történhet még. 


_________________________________________________________

Huhh. Hát igen, ez tényleg hosszabb egy kicsit, mint az 500 karakter, de nem gond.:D Ez is ugyanolyan jó, mint a másik, meglepődtem azon, hogy Niallnek milyen szavakat adtál a szájába, de tetszett. Talán jót is tett nekem, hogy végre fiú-lány kapcsolatról olvasok, nem Larryset.:D 

És akkor most az ítéletem. 
Mivel mind a két történet felér egy csillagos ötössel, úgy döntöttem, hogy az eredmény döntetlen. 
Az általam kitervelt blog, amit indítani akarok veletek, úgy is több írót igényel, szóval augusztusban hárman kezdünk bele. 
S.beckie te írj rám, N.Fanny te pedig jelölj be Facebookon, és elkezdhetjük a közös munkát.:) 

A TÖRÖLT BLOG 
Khm, igen. A magyarázatom a következő. 
Jobban átgondoltam, hogy mit is akarok a történetből kihozni és rájöttem, hogy semmi érdekeset nem tudnék vele kezdeni, de ha sikerülne is, nem lenne olyan hosszú a történet, mit ti azt elvárnátok. 
Szóval, egy kattintás és töröltem. 
DE. Mielőtt el lennék hordva, hogy én csak erre vagyok képes, ünnepélyesen közölném, hogy új blog van láthatáron, aminek elkezdése előtt jobban agyaltam, mint valaha. 
Most éppen már a 3. évadon gondolkodom, szóval azt hiszem, az elég hosszú lesz nektek.:) 
Még nem nyitottam meg, de amint végeztem a design csinosítgatásával, jövök a linkkel. 

Remélem elnézitek nekem ezt a kis szünetet, ami után most már valóban itt vagyok, élek, az ujjaim újra mozognak az M hiányos billentyűzetemen, szóval újra zargatni foglak majd titeket a történeteimmel. 
Jó (maradék) nyarat! 
horan vandaa. xx

2013. július 9., kedd

▲10.RÉSZ▲

Egy nap alatt két bejegyzés.:D A világ nyolcadik csodája.
Sokat gondolkodtam rajta, hogy kitegyem-e, vagy még várjak vele egy kicsit, de azt hiszem megérdemlitek. De annyira elkeserít, hogy ez az utolsó rész és megint búcsúznom kell egy újabb blogtól.
Köszönöm, hogy olvastátok ezt a történetet is, ami eltérve a többitől, egy szomorú hangvételű témát vont közre. 
Azt hiszem az előző bejegyzésnél az összes köszönetemet elmondtam, így nincs más hátra, mint hogy az én kis Larry Stylinsonos történetem végére pontot tegyünk. 
Jó olvasást! xx
u.i.: Mivel többen is mondtátok, hogy érdekelne titeket az a híres éjszaka, megírtam. ITT találhatjátok, de előre szólok, hogy csak igen perverz fantáziával rendelkezőknek ajánlom.

Don't let me go | via Tumblri'll try again one day, soon!!

Louis William Tomlinson
2013.09.29.

Rekedtes sóhaj szakadt ki a számon, ahogy a hófehér ajtót néztem.
Féltem. Nem volt merszem bemenni, és szembe nézni vele, miután hülyeségeket vágtam a fejéhez.
Talán sírt is miattam. Belegondolni is rossz volt, minden egyes pillanatban egyre jobban undorodtam magamtól.
Egy újabb kínos lélegzetvétel.
Jobb kezemben gúnyosan vigyorgott rám az egy szál vörös rózsa, amit Harrynek vettem, szinte hallottam, ahogy azt mondja, hogy "Úgysem mersz bemenni, gyáva vagy.".
Idegesen megráztam a fejem, hisz mégsem beszélgethetek növényekkel, az már az épelméjűség legalja...
Tenyeremet a nadrágom zsebére simítottam, megakartam bizonyosodni, hogy ott van-e a fontosabb ajándék, és mikor megéreztem az enyhe dudort, megkönnyebbülve nyújtottam ki a karom, hogy kopogtassak.
Gyerünk, Lou, csak két apró kopp!
De nem válaszolt senki. Még egyszer megkíséreltem a mutatványt, de újonnan se szólt ki senki, hogy menjek be.
Ujjaimat a hűvös kilincsre fontam, eszembe jutott mikor az orvosi raktárba törtem be, de gyorsan elhessegetve az emléket, benyitottam.
Az értetlenségem keveredett a döbbenetemmel, mikor megláttam az elém táruló látványt, az érzelmek kavarogtak a testemben, úgy ahogy a gondolatok is a fejemben.
Egyszerűen annyira lesokkolódtam, hogy nem találtam a választ.
Harry ágya frissen vetve, üresen állt a szoba közepén, ásítva várta a következő beteget, aki rövidebb vagy huzamosabb időre ráfekszik.
Beljebb léptem, körülnézve még mindig nem találtam egy lelket sem a szobában.
Mi történt?
A gyomrom összerándult, a rossz érzet kezdett eluralkodni rajtam, megfordulva keresni akartam egy nővért, de felesleges volt, mert Harry orvosa ott állt előttem.
Ujjait összekulcsolta maga előtt, szemüvege mögül türelmesen várakozott a reakcióimra.
- Mr. Tomlinson, szerintem üljünk le - szólalt meg végül, nyugodt, mély hangján.
Zavarodottan bólintottam, kezét a hátam mögé rakva a kanapéhoz terelt, mire én összehúzva magam leültem, ő pedig velem szembe.
- Hol van? - kérdeztem a jelen pillanatban legkézenfekvőbb kérdést, amit kitudtam nyögni.
- A mi kórházunk mindent megtesz a betegeiért, harcolunk a végsőkig, hogy megmenthessük a páciens életét - kezdett bele monológjába. Már akkor éreztem, hogy nem lesz jó vége. - Ön is tudta, hogy Mr. Styles szervezete nem sokáig bírja már. - rám pillantva várt, próbálta felmérni a körülményeket, hogy folytathatja-e. Az első könnycseppek utat törtek, arcomat benedvesítve, miközben tehetetlenül ültem ott, a kanapén. - Nemsokkal azután, hogy távozott, Harrynek súlyos rohama volt, amin nagy erőfeszítések árán sem tudtunk már segíteni. Sajnálom... és részvétem.
Van, hogy az embert olyan veszteség és fájdalom éri, hogy elfelejt érezni. Elfelejti a körülötte lévőket, a jövő kétséges sötétségének vájkálását és a jó, kellemes dolgokat az életében.
Helyette az elméje a múltba repíti, okokat és miérteket keresve a válaszért, hogy mit rontott el.
A látásom elhomályosodott, az tárgyak körvonala egybeolvadt a többivel, a zajok megszűntek.
Valahol, legbelül éreztem, hogy egyszer el fog jönni ez a nap és végig kell majd hallgatnom, ahogy az orvos részvétet kíván, de abban a pillanatban, mikor igazából megtörtént a szavak jelentése jobban fájt.
Kezdtem felfogni, hogy Harry nincs többé, az elmémet betegségként fertőzte meg a jelenlétének hiánya. A döbbenet és pánik vette úrrá magát rajtam, mikor rájöttem, hogy nem tudom felidézni szemének zöldes csillogását, hajának aranyos kunkorodását vagy a mély, fuvallatszerű hangját.
- Ezt a párnája alatt találtuk, Önnek van címezve - tette kezét a vállamra az orvos, ami egy leheletnyit visszarángatott a sötét, borzalmas jelenbe. Pislogva meredtem az ujjai közt forgatott papírra, akaratom ellenére felemeltem a karom és elvettem tőle, szemeimet többször is végigfuttatva a nevemen a kézírásával. Louisnak.
A kirepedezett alsó ajkamat beharapva vettem észre, hogy a könnyeim áztatják a lapot, észre se vettem addig, hogy sírok.
Tompa löketként vettem észre, hogy az orvos megveregeti a hátam, majd térdére támaszkodva feláll és kisétál az ajtón.
Arcomat dörzsölve néztem szét a szobában, mindenről eszembe jutott valami, de amikor megpillantottam az akkor már frissen vetett, hófehér ágyat, a szívem még az addiginál is jobban megsajdult. Lelki szemeim előtt újra éreztem, ahogy Harry karja átöleli a derekam, fejét beledörgöli a mellkasomba, miközben puha tincseivel játszok.
Lesütve a szemem, ujjbegyeimen éreztem hajának selymes tapintását, majd beugrott az a felejthetetlen emlék, mikor a hátát karmolva együtt jutottunk el az ígéret földjére.
Arra lettem figyelmes, hogy a szoba csendjét csak a zokogásom veri fel, még a kórház parkjának hatalmas, felhőig érő fáinak ágain se csiripeltek a madarak, amik rendszerint reggel felkeltették Harryt. Mintha ők is gyászolták volna a göndör hajú angyalt, aki már a Mennyben élőket varázsolta el gyönyörű hangjával.
Fejemet lehajtva rádobtam a kis asztalra a rózsát, amit addig szorongattam, majd feltápászkodtam a kanapéról, lassan támolyogva a fehér ajtóhoz léptem és a vállam fölött hátranézve utoljára végig néztem a zöld falakon, a szürke padlószőnyegen és a középen álló, hatalmas franciaágyon, ahol életem legszebb élményét élhettem át.

***

Fejemet a kormányra hajtottam, pont mint miután összevesztünk. Tőrként hasított belém a fájdalom, amikor rájöttem, hogy ha nem vagyok önző és makacs, akkor talán még most is élhetne. 
Szemeimet megdörzsölve vettem elő a telefonom, kioldva a képernyőzárat írtam egy SMS-t Liamnek, azt hiszem mindent belesűrítettem abba a három betűbe. 
A készüléket az anyósülésre dobtam, beindítottam az autót és nem törődve semmivel, átlépve a sebességkorlátozást elindultam haza. 
Haza. Az a ház már semmit nem ér Harry nélkül. 
Mint mikor hintázol. Magadtól is tudod lökni magad, de nincs benne annyi élvezet, mint amikor ott áll mögötted a barátod, a lelki társad és segít neked, hogy az egekig tudj repülni. 
A mobilom csengőhangja felrázott a képtelen gondolataimból, oldalra nyúlva fogadtam a hívást és a fülemhez emeltem a telefont. 
Mit sem törődve az előzni tilos táblával, beletaposva a gázba megelőztem az előttem normális tempóban zötyögő kocsit. Neki talán volt ideje, viszont nekem minél hamarabb a házba kellett érnem, hogy az agyamban lappangó tervemet végre beteljesíthessem. 
- Mi történt, Louis? - kérdezte Liam, hangjában fel tudtam fedezni az aggódást és a félelmet. Hosszasan kifújtam a tüdőmben felgyülemlett levegőt, egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy össze szedjem minden erőm.
- Harry... elment. - nyögtem ki. A sírás újra kerülgetni kezdett, ahogy megéreztem a mellkasomban a hiányának égető érzését. 
A vonal túlsó végére percekig nyúló csend honolt, csak Liam zavarodott lélegzetvételeit hallottam, majd a keserves szipogását. 
- Hol vagy? Találkozzunk. - motyogta. Számat összepréselve törtem a fejem, tudtam, hogy ezt fogja kérni, de még semmilyen mondvacsinált indokot nem találtam ki, amivel lerázhatnám. 
- Kérlek, Liam, most figyelj rám. - suttogtam, egyszerűen nem bírtam ki, hogy valakit ne avassak bele a döntésembe. - Én... Én nem tudok nélküle élni. Gyere a házunkhoz és... Mond meg a srácoknak, hogy hiányozni fognak. Liam, szeretlek, mindig is te voltál az én védelmező bátyám, pedig fiatalabb voltál. Kérlek, maradjatok együtt, még úgy is, hogy csak hárman maradtok, mert szükségetek van egymásra. Azt hiszem... most beszélünk utoljára. - egy kósza könnycsepp gördült végig az arcomon, majd az államhoz érve az ölembe cseppent. Más már nem hajtott, csak a tettvágy. 
- Louis, mi...? Ne csinálj hülyeséget, Louis! - ordított bele a telefonba Liam kétségbeesve és ijedten, mikor leesett neki, hogy mit fogok tenni. 
- Szia - köszöntem el és kinyomtam a telefont. 
A ház elé leparkolva kiugrottam a kocsiból, a bejárati ajtón berontva felrohantam a lépcsőn, be a hálószobánkba. Szét se néztem, mert tudtam, hogy minden négyzetméteren találnék valamit, ami rá emlékeztet. 
Leültem az ágy közepére, a jobb kezemben szorongatott sapkát, ami Harry kedvence volt a fejemre húztam, mikor megéreztem az illatát, amit az anyag beszívott, a gyomromban pillangókat és szögesdrótot éreztem egyszerre. 
Végignyaltam az ajkaimon, miközben ujjaim közé vettem a kis, barna üveget, amit egészen addig a pulóverem zsebének takarásába rejtettem. 
A szívem hevesebben vert, ahogy lecsavartam a fehér kupakot és a tenyerembe öntöttem pár szem fehér bogyót. 
Ezt kell tennem. Ahova ezektől jutok, ott megtalálom Őt is. 
Összeszorítva a szemeim a számba öntöttem a kezem tartalmát, öklendezve lenyeltem az összeset, éreztem, ahogy lecsúsznak a nyelőcsövemen. 
Már nincs visszaút... csak néhány perc, és vége. 
Széthajtottam a kis lapot, amit az orvos adott, most nem volt időm a nevem olvasgatásával totojázni, a végére kellett érnem, mielőtt a gyógyszer hatni kezdett volna. 
Émelyegve meredtem a sorokra, a könnyeim utat törtek maguknak, ahogy elolvastam a szavakat, amiket csakis nekem szánt. 
Hunyorogva a fejemhez kaptam, ijedten vettem észre, hogy szédülök. 
"... ne csinálj semmi meggondolatlant, miután elmentem, Lou! Megígéred ezt nekem? Kérlek, ígérd meg."
Sajnálom, de már túl késő. De... amit csinálok, azt többször is átgondoltam, és igen, biztos voltam benne, hogy meg akarom tenni. 
"... Szeretlek, és remélem, hogy majd találkozunk ott, ahova kerülök. De persze, csak majd nagyon sok év múlva, mikor átélted életed legszebb élményeit egy olyan személy mellett, akit teljes szívedből szeretsz. Úgy, ahogy én téged szerettelek. "
Nyugi, Haz. Pár pillanat és újra a karjaimba zárhatlak. 
Beharapott ajkakkal néztem a papír alján az aláírását, az oldalamra dőlve lehunytam a szemem és vártam. 
Vártam a végzetre, a beteljesülésre és hogy végre újra boldog lehessek Harry mellett. 

***

Louis kihűlt holttestére barátai találtak rá az ágyban fekve, kezei közt Harry búcsúlevelével. 
Niall, Liam és Zayn nem hitték el, nem tudták felfogni, hogy egy napon veszítették el két barátjukat is, akik szinte már a családtagjaik voltak. 
Zokogva egymás vállára borulva nézték, ahogy a mentősök elviszik Louist, mindannyiuk fejében megfogalmazódott a kérdés, hogy hogyan tovább, de nem tudtak koncentrálni. Akkor még nem. 
Tudták, hogy mi történt, a sárgás üveget a padlóra gurulva találták meg, tartalma szanaszét hullott. A legerősebb ember volt, akit valaha is ismertek, képtelenség volt pont az ő esetébe az öngyilkosság. 
De... ha jobban belegondolunk, azok az emberek, akik a saját kezükkel végeznek az életükkel, nem is gyengék... Hisz mekkora bátorság kell a ravasz meghúzásához, az ugráshoz vagy a tabletták lenyeléséhez...
- A One Directionnek vége - közölte Liam szipogva, maga se hitte el, hogy ezt valaha is ki kell majd mondania, de megtette. 
A kis, takaros házból, ahol egykor két bolondos ifjú élt, akik egész életüket egymásért szentelték, lassan mindenki kiszállingózott, a vaskapu zárát örökre bezárták, a megmaradt három, keserves könnyekkel küzdő fiú pedig egymásba karolva sétált el a helyszínről... 
A helyszínről, ahol egy csoda született és végül ki is hunyt.

Szomorú mosollyal a számon néztem le Niallre, Liamre és Zaynre. El akartam nekik mondani, hogy jól vagyok, sőt, sokkal jobban, mint mikor az emberek között kellett élnem. De... sajnos ezt már nem tehetem meg.
- Lou? - hallottam meg a nevem a hátam mögül. Megkönnyebbülve hunytam le a szemem, minden gondom elszállt, mikor felismertem mély hangjának dallamát. - Miért tetted?
Lassan megfordultam, a pillanat minden másodpercét meg akartam őrizni.
Egy ezüst könnycsepp folyt végig az arcomon, hihetetlen volt, ahogy ott állt előttem újra, egyik göndör tincsét meglibbentette a szél, arca színét visszakapta, zöld szemei csillogtak a napsütésben, a telt ajkai rózsaszínűbbek voltak, mint valaha. Tökéletes.
- Nem tudok nélküled élni - préseltem össze a szám. A boldogság minden egyes porcikámban égett, hogy többé nem kell nélkülöznöm őt.
Vonásai megenyhültek, hitetlenül ingatta a fejét, ahogy kitárta a karjait és közelebb lépve magához húzott. Beszívva az illatát, a pillangóim újra életre keltek, ujjaimmal markolva a vállát és hátát minél tovább akartam úgy maradni.
- Itt létezik az örökké - suttogta a fülembe. A hideg kirázott, ahogy a lehelete súrolta a fülcimpám, kitágult szemekkel néztem magam elé. Óvatosan a zsebemhez nyúltam, kicsit meglepődtem, mikor ott volt amit kerestem, az ajándék, amit neki vettem, majd elengedve Harryt, fél térdemre ereszkedtem és féloldalasan elmosolyodva felnyújtottam neki a kis, arany gyűrűt.
- Örökké. 

▲Anniversary, thanks and the project▲

Hey, guys.:)
 Nem, nem új résszel jelentkezem, sajnálom(igen, olvastam a komikat, hogy már türelmetlenek vagytok), de számomra egy igen fontos dolgot szeretnék bejelenteni, ugyanis...

MA VAN EGY ÉVE, HOGY KÖZÉTEK TARTOZOM ÉS DIRECTIONER VAGYOK, MÁSRÉSZT PEDIG EZEN A NAPON TETTEM KI ELSŐ FEJEZETÉT A LEGELSŐ BLOGOMNAK.

SO PROUD| TumblrTumblr | via Tumblr


Huhh, nagyon gyorsan telik az idő, mintha csak tegnap lett volna, hogy végre nem kevertem össze Louist és Liamet.:DD
A viccet félre téve, ezt az egészet nektek köszönhetem, az olvasóimnak, akik mellettem voltak és elolvasták, amit összeszenvedtem.


Elnézést, ha esetleg valaki szívrohamot kapott a ronda fejemtől.

Tudom, hogy vannak néhányan, akik a legelső blogomtól velem vannak, azoknak tartozom a legtöbb hálával, ugyanis a hét folyamán újraolvastam a történetet és konkrétan sírva röhögtem, olyan rossz.:DDD

Szeretnék néhány embert kiemelni, akiknek külön mondanék-írnék köszönetet:
s. beckie: Te voltál a legfőbb olvasóm, köszönöm, hogy élőben is mindig elmondtad a véleményed egy-egy részről, vagy hogy konkrétan letámadtál, hogy mikor lesz már új.:DD És tudom, hogy még mindig vársz arra, hogy egyszer Zaynről írjak.:DD<3
Edina Stypayhoralikson és Nina Grand: Ha meglátom a kommentjeiteket és azt, hogy milyen hosszúak, máris jobban érzem magam, mert imádom, ha valaki bőven kivesézi, amit csinálok. Köszönöm.<3
kenedli zsuzsi: Te csak mostanában 'csatlakoztál' közénk, a horan vandaaER-ek közé,(most találtam ki, sírok.:DD) de olyan türelmetlen vagy, hogy muszáj volt téged megemlítenem.:DD De nyugi, ezzel semmi gond nincs, tudom, hogy rohadt lassan hozom az új részeket, és az csak jó, ha érdeklődtök.:)<3
Lilla Horváth: Nagyon szépen köszönöm, hogy mindig, minden részhez kommentelsz, ez jól esik.:)<3
ÉS PERSZE A TÖBBIEKNEK IS KÖSZÖNÖK MINDENT, SAJNÁLOM, HA NEM EMLÍTETTELEK! (Adrienn Bonyai, StAr TrEk, Vicky, Gabii, Dreamer , Klement Bettina, Melanie Williams, Bogiii *-*, Bogii Joos, N Fanny, Cinti1D, Alexandra Grey, Roxana, S., Teddy *-* és Draco Kicsimaci)

És a másik dolog, amiatt írni szerettem, volna és eléggé izgatott vagyok, hogy érdekelne-e titeket a dolog: 
HIRDETEK EGY PROJECTET!

Hogy mit is takar ez igazából?
Arra gondoltam, hogy mivel ennek a blognak lassan vége, egy újat szeretnék kezdeni a Dissapeared Little Angel mellett. És itt jöttök bele a képbe ti, mivel az a tervem, hogy valaki mással, közösen indítanám el a történetet, együtt írnánk, szerkesztenénk, meg ilyenek. 

Mit kell tenned, hogy társíró legyél?
Írnod kell egy novellát, AKÁRMILYEN témában. Lehet szerelmes, szomorú, boldog, nyugodtan szerepelhetnek benne sztárok is, a lényeg, hogy minimum 500 karakteres legyen!
Ha kész vagy vele, küld el az e-mail címemre: sisike99@citromail.hu
Határidő: 2013.július 10. - 2013. július 23. 
Eredményhirdetés: 2013.július 25.

Hogyan bírálom el a beküldött történeteket?
Amelyikben látok fantáziát, vagy legalább is azt, hogy a személynek van kedve az íráshoz és szereti is, annak a nevét és a pályázatra küldött novelláját is kiteszem erre a blogra, majd megkérem, hogy küldje el nekem kommentben a Facebook címét és felvehetjük a kapcsolatot.

Remélem, hogy jelentkeztek páran, mert biztos vagyok benne, hogy van köztetek pár tehetséges írónő, aki szívesen dolgozna együtt velem. 
Ha esetleg mégsem, vagyis egyetlen pályázatot sem kapok meg július 20.-ig, lefújom az egészet. 
Viszont, ha úgy gondolod, hogy biztosan megírod a novellát, légszíves írj nekem ehhez a poszthoz! 

Azt hiszem ennyi, MÉG EGYSZER KÖSZÖNÖM, egy hatalmas virtuális ölelést küldök mindenkinek, és gyerünk megmozgatni az ujjainkat, jelentkezzetek a pályázatra!

horan vandaa. xx 

2013. július 4., csütörtök

▲9.RÉSZ▲

Guys!:) Szerintem most hamarabb hoztam a részt, mint átlagban szoktam, bár lehet, hogy tévedek. Örülök a kommenteknek és annak, hogy mindig csak a jót mondjátok, pedig tudom, hogy nem írok valami fényesen.:') 
Más. A véleményeteket szeretném kérni, hogy ugyebár ebben a részben is meg van említve az a 'különleges este' Harry és Louis között... na, szeretnétek, hogy majd a végén leírjam egy külön részben, hogy mik is történtek vagy a fantáziátokra bízzam?:)
Írjátok le a véleményeteket kommentben, kérlek! 
Jó olvasást! xx 
u.i.: Július 10.-én valami meglepetéssel fogok nektek szolgálni!:) 

Untitledyou lied


Harry Edward Styles
2013.09.29.

- Ne beszélj hülyeségeket! - rázta meg a fejét idegesen Louis.
Nem bírtam tovább. Rá kellett ébresztenem, hogy ez már tényleg a vége.
- Lou, meg fogok halni. Ma, holnap, holnapután... ki tudja, de nemsokára elmegyek. Kérlek, értsd meg, hogy nem tudok veled maradni örökre... - motyogtam. Ujjait erősebben szorítva, másik kezemmel megdörzsöltem az arcom.
Még a legelején rádöbbentem, hogy minél közelebb lesz az a nap, annál több lesz a könny.
Bárcsak elmondhatnám neki, bárcsak szavakba tudnám önteni mind azt, amit éreztem abban a pillanatban. Amikor alvás helyett azon töprengtem, hogy fogok tőle elköszönni, vagy egyáltalán, lesz rá alkalmam? Lehet, hogy egy nap kimegy a szobából, és mikor másnap jönne, már nem engedik be, mert én nem leszek itt?
Meg kellett válogatnom a szavaim, hisz bármelyik lehetett az utolsó.
Louis döbbenten nézett le rám, a szeme sarkában összegyűlt ráncokból rájöttem, hogy próbálja türtőztetni az érzéseit, nehogy elordítsa magát.
- Ennyi? - kérdezte suttogva, felvonva a szemöldökét. Nem értettem mire ez a kérdés, de folytatta. - Ilyen könnyen feladod? Szóval csak ennyit jelentettem neked, Harry?
Értetlenül, kínomban felnevettem. Hogy képes egyáltalán feltételezni is ilyesmit? A sok-sok közös emlékünk, a gyönyörű együtt töltött percek sorban jutottak eszembe, de mégis csak egyet tudtam kiemelni. A legfontosabbat.
- Veled töltöttem el életem legszebb éjszakáját... - nyögtem kétségbeesetten. Ahogy visszagondoltam arra az estére, amikor belógott hozzám, a mellkasom hullámzott és az alhasamban is fura nyomást éreztem. Tökéletes volt.
- Aha, persze... - forgatta a szemeit és elengedve a kezem, felállt. Homályos tekintettel néztem a takarón egyedül hagyott ujjaimat, beszívva a számat próbáltam kontrollálni a fájdalmat. - Mond ezt annak a sok lánynak, akivel jártál...
 Meglepődve néztem rá. Nem akartam vele vitázni, főleg nem az én kiszámíthatatlan állapotomban, de bántott, hogy minden sértését és felgyülemlett dühét most rajtam fogja kitölteni.
- Azért te sem panaszkodhatsz... Eleanorral nagyon jól elvoltatok... - vágtam hozzá lesütött szemekkel.
- Ezt már megbeszéltük... - zavartan zsebre dugta a kezét. Tekintetemmel követtem, ahogy ide-oda lépkedett a szobában, fejemben próbáltam minden gondolatomat összeszedni, hogy erre mit reagálhatnék. Körmeimet a tenyerembe vájva hagytam, hogy két kósza könnycsepp lefolyjon az arcomon és az állam alatt egymásba olvadva az ölembe cseppenjen.
- Louis, menj el, kérlek - szipogtam. Lehajtott fejjel tanulmányoztam a félhold alakú mélyedéseket a kezemen, az életvonalam mentén.
Keserves, gúnyos nevetésétől fájt a mellkasom.
- Hát jó... - motyogta, súlyos léptekkel elhagyta a szobát. Percekkel később is visszhangzott az ajtó csapódása a fülemben.
Keservesen zokogva markolásztam a takaró szélét, nem voltam képes felfogni, hogy elküldtem. Nem akartam, hogy lássa az összeomlásom, csak ezt tudtam tenni.
Arcomat a párnába nyomva próbáltam elfojtani a szenvedésem, semmi szükségem nem volt a nővérek gyanakodó pillantásaira és kérdéseire.
A hajam rátapadt a homlokomra és tarkómra, hirtelen nagyon meleg lett.
A torkom elszorult, a levegő fokozatosan fogyott el a tüdőmből.
Csak egy újabb köhögőroham...
De nem. Ez nem az volt.
Eljött volna az idő?

Louis William Tomlinson

Kilépve az ajtón az első ülésre alkalmas tárgyra levágtam magam, nem bírtam tovább. 
Az arcomat a tenyerembe temettem, undorodtam magamtól, hogy ilyeneket képes voltam Harry fejéhez vágni. 
Egy féreg vagyok, megértem, hogy elküldött. 
Feltápászkodva, mindenkinek nekimenve, rohantam kifele a kórházból. A lépteim visszhangoztak a folyosón, ki akartam érni az épületből, mielőtt kitört belőlem minden.
A hirtelen világosság bántotta a szemem, Londonban különösen napsütötte napnak néztünk elébe, a levegő páratartalma is sok volt. 
Idegesen előkaptam a zsebemből a kocsikulcsot, és bepattantam a vezetőülésre. 
Fejemet a kormányra hajtva hagytam, hogy az első meleg, sós cseppek végre lefolyhassanak az arcomon. 
Mit tettem? 
Fejemre rakva a napszemüveget elindítottam az autót, kiirányítva magam a parkolóból, majd átvezettem a közeli plázába. 
Most sokat segítettek a sötétített ablakok, semmi kedvem nem volt hozzá, hogy valaki felordítson, amikor a piros lámpánál álltam, hogy "Jaj, Louis Tomlinson!". 
Az emberforgatagban próbáltam feltűnés nélkül sétálgatni, már ha már egy sztárnak ez lehetséges, és leülni egy szabad padra. 
A lányok hatalmas szatyrokkal sétálgattak, miközben a fiúk bandákba verődve bámulták őket. 
Szomorúan néztem egy szerelmespárt, akik kézen fogva nevetgéltek és egymás arcát összefagyizták.  
Nekem sosem adatott meg a lehetőség, hogy megfoghassam Harry kezét a nyilvánosság előtt.
Hisz a társadalom nem képes másra, csak kitagadni azokat, akik egy kicsit is különböznek az átlagtól. 
Már jó ideje tudom, hogy ha felvállalom, hogy más vagyok, csak ujjal mutogatást kapok meg röhögést. 
Sóhajtva felálltam és nézelődni kezdtem. Venni akartam valamit Harrynek, amiért megbántottam. Valamit, amivel a köztünk lévő erős kapcsolatra akartam emlékeztetni.
Tudnia kell, hogy szeretem. 

2013. június 28., péntek

▲New Blog▲

Tütütütütüütütütüt....
Végre kész vagyok az új blogommal!:)
Már nagyon-nagyon hosszú ideje dolgozom rajta, fejben a cselekményszálakkal, gyakorlatban a kinézettel, és hála az égnek, végre meg vagyok.
A történet Louisról, szól aki semmi előzmény nélkül eltűnik, egy rövid levelet hagyva Harrynek, aki kiborul. (Igen, Larry Stylinson, tudom, bocsi. - szerk.megj.) Se ő, se a többiek nem értik a különös búcsúirományt, amiben el is köszön tőlük meg nem is. NEM akarják megérteni miért hagyta őket ott, sajgó szívvel a hiányától és tanácstalanul a kilétével... Egészen addig a napig, amikor is a postás egy furcsa küldeményt ad át Harrynek.
Kazetták. Tele Louis hangjával.
Ha tetszik, ha nem(:DD), nézzetek be, mert én ennek a blognak a nyitásánál vagyok legizgatottabb. :)
ITT is van.
És most megyek és végre kialszom a hosszú éjszakázásokat és káromkodásokat, amikor a fejléc félkész állapotban elveszett.
Jó olvasást az új blog első részéhez!:) xx
u.i.: A Before you left me-re, vagyis erre a blogra jövő héten hozom az új részt, ugyanis hétvégén festjük a szobámat és nem szeretném sötétkék pacákkal bevonni a billentyűzetet.:DD

2013. június 26., szerda

▲8.RÉSZ▲

Sziasztok!:) 
Szerintem már elég sokan tudtok erről az újdonságról, miszerint meg fog szűnni a Blog Reader. Totális hülyeség, nem értem miért van rá szükség, hogy eltöröljék. Na, mindegy.
A lényeg, hogy Bloglovinon továbbra is tudjátok követni a blogot! Jobb oldalt, legfelül megtaláljátok a linket.
Annyira örülök, hogy tetszik nektek a történet és ha azt kérem, jöjjön össze a 4 komment, ti megcsináljátok.:)
Azt hiszem ennyi, esetleg ha valami később eszembe jut, azt chaten leírom!
Jó olvasást! xx

(2) quotes | Tumblrlarry stylinson | Tumblr


Harry Edward Styles
2013.09.29.

Már másfél hét eltelt azóta, hogy kórházban vagyok.
Ugye milyen gyorsan telik az idő, ha nem akarjuk? Minden pillanatban azt kívánjuk, hogy kérlek, csak még egy napot, egy órát, egy percet... De akárki is foglalkozik a vágyakkal odafent, nem nagyon hallgat ránk...
Az állapotom rohamosan romlott.
Lassan elveszítem a hitet, és a betegség még legbelül, a régi Harryt is megöli.
Louis kikészült. Nehezebben fogja fel, hogy tényleg nincs mit már tenni. Pár nap, vagy ha szerencsésebb vagyok hét, és vége.
A súlyom a felére csökkent az eredetinek, a csontjaim mindenhol kiállnak, arcom beesett és már az is komoly megpróbáltatást igényel, hogy felálljak.
Pedig olyan szép napokat töltöttünk el együtt, Louval... Az egyetlen, amit köszönhetek a sorsnak, hogy erre a rövid kis időre vissza adta nekem őt. Hogy valakit szerethessek az utolsó pillanatokban.
A franciaágyon fekve, fejemet a mellkasára hajtottam.
A tüdőm miatt sípolva vettem a levegőt, halkan köhécselve élveztem, ahogy a hajamat birizgálja.
Akárhova is kerülök, ez hiányozni fog, biztosan.
Ujjai óvatosan szántották a tincseimet, fakó, élettelen barna hajszálak hullottak a homlokomba.
Fájdalmasan húztam össze a szemöldököm, szemeimet összeszorítva akartam a kibuggyanó könnyeket is visszatartani. Nem volt szükségem rá, hogy a gyengeségem láttán Lou újra összeomoljon.
Az volt az egyetlen támpontja, mikor 'egészségesebben' látott.
Nem voltam képes elmagyarázni neki, hogy ez lehetetlen. Hisz én minden nap elteltével pont, hogy az ellentettje leszek...
- Emlékszel, mikor megígértem, hogy akárhova is mész én követlek? - kérdezte a csendet megtörve. Hangja mélyen, rekedtesen szólt, a kín minden cseppjét felleltem benne.
- Persze - motyogtam magam elé, reménykedve, hogy meghallotta. Vártam a folytatására, vagy a magyarázatára, de utána újabb csendbe burkolózott a szoba.
Gondolkozva fúrtam bele a fejem a mellkasába, próbáltam rájönni miért hozta fel azt a régi, ködös emlékekbe fulladt ígéretet.
Éreztem, tudtam, hogy ott van a válasz a nyelvem hegyén, látom a megoldást, csak túl makacs vagyok, hogy észrevegyem...
Lehunytam a szemeim, gondolataimat inkább a múltra tereltem. Az legalább biztos volt, nem úgy mint a jelen és jövő. Hisz azok akármit hozhattak, az én esetemben pedig csakis rosszat.
 Lelki szemeim előtt újra a színpadon álltam, milliónyi sikító lánnyal előttem, és azzal az érzéssel, hogy 'Te jó ég... mind minket akar.'
Sokan mondják, hogy a csúcson kell abbahagyni, hogy felejthetetlen maradj.
Hát, én ezt betartom. Csak nem önszántamból.
Az ajtón halkan kopogtattak, azt hittem, hogy csak a nővér az, de amikor megláttam Zaynt, meglepődve emeltem fel a fejem.
- Ööö... - motyogott az orra alatt, minket nézve csodálkozó barna szemeivel. - Beszélhetnénk, Harry?
Elgondolkozva, hogy vajon mit szeretne nekem pont ő mondani, felpillantottam Louis arcába.
- Úgyis van egy kis dolgom... - suttogta nekem, óvatosan kimászott alólam és hosszú léptekkel kiment a szobából.
Zayn sokáig nézett még utána, az ágyam mellé leülve is az ajtót szuggerálta, lehet, hogy csak a gondolatait szedte össze. Még mindig nem tudtam, nem értettem mit is akarhat tőlem a napok múlása után, mikor egyszer sem jött be látogatóba. Liam és Niall minimum heti kétszer ott voltak, érdeklődtek az állapotomról és hoztak valami ehetőt.
Bár, nem mintha elvárnám, de azért rosszul esett.
Alkaromra támaszkodva feljebb toltam magam az ágyban, hátamat a párnának vetve, összekulcsolt ujjakkal vártam.
De nem szólalt meg.
- Mi a baj, Zayn? - kérdeztem kedvesen megszólítva, hátha elkezdi. Fejét végre felém fordította, halvány mosollyal, szomorú ráncokkal a szeme körül.
- Én csak... Hiányozni fogsz, Haz.
Elkerekedett szemekkel néztem rá, meglepett az őszintesége, hisz én mindig is a visszahúzódó Zaynt láttam benne.
Bukdácsolva odamásztam mellé és átöleltem a nyakát.
Vonakodva ugyan, de viszonozta a szeretet rohamomat, könnyeim akaratlanul is szúrni kezdték a szemem.
- Hidd el, Zayn, nekem is fogtok, akárhova kerülök. - motyogtam kabátjának vállába.
Erősebben szorítottam magamhoz, mikor meghallottam halk, keserves szipogását.

Louis William Tomlinson

Megtorpanva álltam az ajtóban, kerülve a nővérek és orvosok kíváncsiskodó tekintetét. 
A fejemben megvolt a tervem, hogy mit is akartam tenni, de a lábaim nem engedelmeskedtek.
Féltem. 
A hosszú, mesterséges fénnyel körbevont folyosón jobbra indultam, a különféle kiírásokat olvasva a táblákon. 
Ideges voltam. 
A lépteim visszhangoztak, próbáltam a szívverésemmel kompenzálni, de akkor akár futhattam is volna.  
Megörültem, mikor megláttam, amit kerestem, tenyerembe vájt körmökkel néztem az ajtót. 
Orvosi raktár. 
Óvatosan körbenéztem, hisz a helyiség csak a személyzetnek volt fenntartva, nekem, mint kívülállónak semmi keresni valója ott.
Ujjaimat a hideg fém kilincsre rakva, elgondolkodtam, hogy tényleg ezt akarom-e tenni.
Harry a mindenem. Még csak meg sem próbáltam elképzelni nélküle az életem. Felesleges, mert nincs.
Besurrantam a sötét kis szobába, jobb kezemmel a falon kutattam a villanykapcsolóért, miközben a ballal pedig becsaptam magam mögött a nehéz, faajtót.
Csak ne jöjjön be senki, amíg itt vagyok.
A karomat belevertem egy négyzet alakú dobozkába, hüvelykujjammal a felkattintottam a kapcsolót. A hirtelen világosság bántotta a szememet, hosszú pislogások árán tudtam csak látni.
A fal mentén végig polcok voltak, alul kartonokban még kicsomagolatlan gyógyszerek vagy orvosi eszközök.
Előrébb léptem, amennyire tudtam és fürkésző szemekkel kerestem, amiért jöttem. Biztos voltam benne, hogy ott megtalálom, hisz minden páciensnek szüksége van rá.
- Hol van az a hülye... Igen! - kiáltottam fel kicsit hangosabban a keleténél. Körülnézve újra, lekaptam a fapolcról a kis, barnás üveget és a zsebembe dugtam.  
Magamban mormolva imádkoztam, hogy ne pont akkor sétáljon el egy orvos a folyosón. A szívem kihagyott egy ütemet, mikor újra lenyomtam a kilincset és óvatosan, apró résnyire nyitottam az ajtót.
Hihetetlen gyorsasággal indultam Harry szobája felé, nem is emlékeztem, hogy becsuktam-e magam mögött az ajtót, csak el akartam onnan menni.
- Mr. Tomlinson? - hallottam meg a nevem magam mögül, feltehetőleg egy nővér szájából.
- A francba... - motyogtam az orrom alatt, lehajtva a fejem, megfordultam.
- Segíthetek valamit? - kérdezte a nővér, aki éjszakánként be szokott járni Harryhez infúziózni. Gyanakvó, kék szemeitől le kellett sütnöm a szemem, idegesen tettem a kezem a bő pulóverem zsebére, nehogy meglássa mi van benne.
- Nem... köszönöm. - feleltem és benyitottam a mellettem lévő szobába.
Harry a könnyeit törölgetve feküdt az ágyon, Zayn pedig a széken ülve mondott neki valamit, de nem hallottam, hogy mit.
Halkan köhögtem kettőt, mire mind a ketten rám néztek és a különös beszélgetés abbamaradt.
Zayn elköszönt, felállt és kikerülve engem, távozott.
Felvont szemöldökkel néztem hátra a vállam fölött, majd leülve a helyére, halványan rámosolyogtam Harryre.
- Miről beszélgettetek? - kérdeztem, miközben ujjaimmal közre vontam az övéit. Felsóhajtva bámult maga elé, tompa csillogással a szemében.
- A jövőről. Ami nekem nincs.