2013. május 25., szombat

▲4.RÉSZ▲

Sziasztok!:) Sajnálom, hogy ennyi ideig nem volt rész, de most már itt van és hosszabb lett, mint az eddigiek. Sokkal hosszabb.:) 
Gondolom, már rájöhetettek(ha nem, akkor majd most), hogy ez nem egy happyendlovestory, hanem egy komoly témából merített ihlet szülte blog, hiszen a mai világban nagyon sok ember hal meg ilyesmi betegségek miatt. 
Szóval, a lényeg az, hogy szeretném leszögezni, nem vagyok emós, se semmi ilyesmi, csak egyszerűen olyan hangulatom van mostanában, ami megfelel egy ilyen történet megírásához. 
Köszönöm, ha elolvastátok, és mint mindig, jó olvasást!:)xx

(2) Viršelio nuotraukos | via FacebookWith You | via Tumblr

Harry Edward Styles
2013.09.20. - 09.21.


A könnyek hosszú csíkokban folytak le az arcomon, ahogy a csillagokat néztem, amiknek halvány fénye besütött az ablakon.
Szipogva dörzsöltem meg az arcom, a csuklóm belső oldalán elmaszatolt, meleg cseppek csillantak meg. 
Talán gyengének tűnhettem, sőt, annak is éreztem magam. 
Az oldalamon feküdtem, jobb kezem hüvelykujjával apró köröket rajzoltam a fehér lepedőre, miközben a kórház apró neszeit hallgattam. 
De mégis túl csendes volt minden. Az én fülem a sikítozáshoz és ordítozáshoz szokott, meg a fülesben dübörgő basszusgitárhoz. 
Hirtelen köhögőroham tört rám, összeszorított szemekkel fogtam közben a mellkasom, a szüntelen fájdalom megőrjített. 
Bár egy idő után megszoktam a folyamatos szúrást a tüdőmben, és azt, hogy nehezen veszek levegőt. 
Nehézkesen lélegezve dőltem vissza az ágyra, amikor úgy-ahogy megszűnt a fájdalom.
Belemarkoltam a kényelmetlen párnámba, és ráhajtottam a fejem az alkaromra, így pont az ajtóra láttam rá. 
Szomorúan bámultam a sötétet, ahogy visszaemlékeztem, hogyan mentek el a srácok. 
Az orvos nem mondta el nekik, csak Louisnak, ezért a többieket nekem kellett tájékoztatnom. 
Liam a tenyerébe temetett arccal sírt, Niall szipogva átölelte a vállamat, míg Zayn fátyolos tekintettel nézett rám. Ő túl szégyenlős ahhoz, hogy többet tett volna. És én ezt megértem. 
Elrévedt tekintettel néztem közben félre, a fotelhez, amiben Lou ült. 
Az ujjait a tenyerébe vájta, az ablakomon keresztül nézte az eget, a bárányfelhők sokaságát, amik szabadon úsztak át a nagy kékségen. 
Észrevette, hogy őt bámulom. 
A vörös foltok elütöttek a bőre színétől a szeme körül, szája elnyílt. 
A tekintete, a türkiz írisze és pupillája, viszont égett az elhatározástól. Ki tudtam olvasni belőle minden gondolatát.
"Meg foglak védeni. Ne aggódj. Én itt leszek."
Ijedten hunytam le a szemhéjaim, amikor az ajtó kinyílt és a kórházi folyosó pislákoló, homályos fénye besütött egy hosszú csíkban, megvilágítva az arcom. 
Csak a nővér volt az, hogy megkapjam az éjszakai infúzió adagom. 
Türelmesen néztem, ahogy az átlátszó, sűrű folyadékot befecskendezi, miközben azon gondolkodtam, hogy vajon hányszor fogják még ezt csinálni, amíg... 
- Tessék - szólalt meg a középkorú nő, kedves mosollyal az arcán. A kezében egy zsebkendő volt, amit felém nyújtott.  
Értetlenül ráztam meg a fejem.
- Nincs rá szükségem. 
Az éjjeliszekrényhez fordult, rárakta a csomagot, és az ajtó irányába indult. A kontya szétesett, az őszes tincsei az arcába hulltak, amiket hátratűrt. 
- Töröld meg a szemeid. Azt akarod, hogy a barátaid könnyes szemekkel lássanak holnap? - kérdezte hátrafordulva, majd átlépett a küszöbön és behúzta maga mögött a nehéz, faajtót. A zár halkan kattant egyet. 
A szobára sötétség hullt, a kísérteties csend is beállt újra. 
Az arcomhoz kaptam, az ujjhegyem nedves lett, ahogy végighúztam a szempilláimon. 
Megnyaltam az ajkaim, amik közben kiszáradtak. 
Nem voltam olyan állapotban, hogy az álmok világába kerüljek, pedig az lett volna a legjobb.
Egy hely, ahol béke van és nyugalom. Egy hely, ahol örökké fiatalok maradunk. Egy hely, ahol nem létezik olyan, hogy halál.
***
Szeretem a madarakat. 
Szabadon elrepülhetnek, ha a dolgok rosszra fordulnak. 
Ásítva néztem a plafont, amire a hajnali napsütés cirka figurákat vetett. A sokszögek egymáson feküdtek, a fehérre vakolt fal olyan volt, akár egy festő vászna. 
A melatonin lassan folydogált az ereimben, a bokámmal körözve próbáltam éberebbé válni. 
Nem emlékszem, hogy végül aludtam-e az éjszaka, de ha igen, akkor sem sokat. 
A körülmények, a fájdalom, a csipogás, a halk motyogások a folyosóról, mind ezek megakadályoztak benne. 
De ki tudja, lehet, hogy mindezek mellett tudtam volna, ha nem motoszkál az agyam minden zugában, hogy meg fogok halni. 
Felsóhajtva dörzsöltem meg az arcom, az alkaromra támaszkodva ültem feljebb az ágyon. A párnát a hátam mögé tettem és összefontam az ujjaim az ölemben. 
A telefonom reggel 7 órát mutatott, szóval még volt időm a látogatásig, biztos voltam benne, hogy a srácok aznap is meglátogatnak. Vagyis reméltem. 
Meglepődve vettem észre egy sporttáskát a fotelben. Az én sporttáskámat, megismertem a kék és szürke csíkokról, amik az oldalán húzódtak. 
Óvatosan az ágy szélére húzódzkodtam és lelógattam a lábam. 
Hümmögve néztem a lábujjaimat, a talpamat csikizte a padlószőnyeg, ahogy megtettem pár bizonytalan lépést a fotel felé.
Nem is tudom mit gondoltam. Talán azt, hogy majd járni sem fogok tudni. 
Szórakozottan cipzároztam ki a táskát, halvány mosollyal emeltem ki belőle az egyik fekete felsőmet. 
Valaki hozott be nekem ruhát, hogy ne a kórházi göncökben kelljen lennem. 
A szürke melegítő alsómat és az előbb említett pólót a hónom alá gyűrtem és bezárkóztam a szoba fürdőjébe. 
Az eredetileg kékesfehér csempék megfakulva, sárgásan ásítottak rám a pislákoló fényben, amit az apró lámpa biztosított a plafon közepén. 
A ruhakupacot a lehajtott WC ülőkére tettem, levettem a mintás pizsamát, amit a nővérek adtak rám és beálltam a zuhanyzóba. 
A forró víz égette a bőrömet, éreztem minden egyes cseppet, ami lefolyt a hátamon. 
Arcomat a zuhanyrózsa felé fordítottam, lehunytam a szemeimet és hagytam, hogy a hajam a homlokomra és a tarkómra tapadjon. 
Nekidőltem a falnak és magam elé bámulva agyaltam. 
Ez most már így fog menni? 
A gondolatok megfertőzik a nappalokat, éjszakákat, perceket, órákat? 
És egy nap majd, nem is olyan sokára, a nővér majd bejön reggel a szobámba, hogy még egy adag gyógyszert beadjon, de én csak feküdni fogok... Elalszok örökre...
Elzártam a csapot, kinyúltam a törölközőért és beletöröltem a könnyeimet a vízzel együtt. 
Felvettem magamra a ruhákat, otthon illatuk volt, nem éreztem bennük magamat idegennek, hanem Harrynek. Harry Stylesnak. 
Futólag belenéztem a tükörbe, a szemeim alatt sötét karikák húzódtak, a hajam nedvesen lapult a fejemre. 
Megvonva a vállam a kilincsért nyúltam, de kintről hangokat hallottam. 
A fülemet az ajtóra tapasztottam. 
- Hol van? - kérdezte Niall, meglepődöttséggel a hangjában. 
- Ugye, még nem... ? - kérdezte elfúló hangon Liam, de a végét már nem hallottam, mert újabb köhögőroham tört rám. 
Az oldalamat szorítva vetettem a hátam az ajtónak és lecsúsztam a földre. 
Ez most más volt, mint éjszaka. 
Ez fájdalmasabb volt, és már tényleg nem kaptam levegőt. 

2013. május 12., vasárnap

▲3.RÉSZ▲

Sziasztok!:) Megjöttem a következő résszel, remélem tetszeni fog. Köszönöm a 8 feliratkozót és +400 megtekintést, nehéz elhinni, hogy tényleg érdekel titeket a történet.:)
Jó olvasást! xx

Death | via TumblrBoo & Haz is only love. | via Facebook

Harry Edward Styles
2013.09.18.

Van, hogy megszűnik a tér és idő.
Az emlékek egymás után peregnek le a szemed előtt, a legszebbektől a legrosszabbakig.
Rájössz, milyen fontosak voltak ezek a pillanatok, és még a legszomorúbbat is átélnéd újra, csak ne lennél a jelenlegi helyzetedben.
Megérted az élet fontosságát.
Összepréseltem a szám, hatalmas szemekkel bámultam az ágyam mellett ülő Louisra, jól tudtam mit jelentenek a szavai.
- Mennyi... - nyögtem. Lehajtott fejekkel bámultam a takaró alól kilátszó mellkasom, és rajta a milliónyi jelentésű tetoválásokat. - Mennyi időm van hátra?
A percek, másodpercek már akkor kevésnek tűntek, minden egyes álmom és vágyam fojtogató volt, hogy már esélyem sincs megvalósítani őket.
Fel akartam lépni még egyszer a Madison Square Gardenben. Boldoggá akartam tenni egy lányt. Öregkoromban a teraszon ücsörögve az unokáim nevetését szerettem volna hallgatni.
Talán így, 18 éves fejjel szétszórtnak tűntem, és a pillanatnak éltem, de voltak komoly terveim a jövőre.
Louis beszívta az ajkait, szemei körül vörös foltok sorakoztak, mint apró piros felhők. Látszott rajta, hogy sírt, vagy legalábbis sokat dörzsölte az arcát.
Az ajtó újra kinyílt, de most egy orvos lépett be rajta. Őszes haja kicsire volt nyírva, szemüvege az orrán támaszkodott, miközben egy kórlapot olvasva mellém ért. A hosszú, fehér köpenye a térdéig ért, névtábláján nyomtatott betűkkel Mr. Broun díszelgett.
- Jó napot, uraim! - emelte fel a fejét. Lassan beszélt, a szavakat hatásosan ejtette ki mély hangján. - Mr. Tomlinson, kérem kifáradna?
Louis rám nézett, összerezzentem, mikor megszorította a kezemet.
Nehézkesen állt fel, hosszú léptekkel hagyta el a szobát.
Percekkel később is az ajtó csapódása visszhangzott a fülemben.
- ... a kórháznak módjában áll, hogy kemoterápiás kezelést végezzünk, de az ön esetében a gyógyulás esélye jóval a 10% alatt van. Viszont megadjuk a betegeknek az a kiváltságot, hogy dönthetnek, akarják a kezelést vagy nem. - beszélt tovább az orvos, miközben én egyáltalán nem figyeltem.
Hirtelen az összes gondolatomat bemocskolta a tény, hogy beteg vagyok. És... nem csak szimplán náthás, vagy influenzás... Halálos beteg.
Azt hittem még van időm, és nem kell ezen rágódnom.
Hogy vajon mi történik velünk, miután meghalunk.
Örök sötétség? Vagy olyan lesz, mintha aludnék? Fájni fog? Egyszer csak vége és nincs tovább?
Homályosan láttam az előttem lévő faajtót. Megéreztem, ahogy egy meleg könnycsepp a szemem sarkából indulva lassacskán lefolyt az államig.
A tudatomba ivódott, kezdtem felfogni a súlyát a szavaknak.
- Nem kérem a kezelést - közöltem az orvossal elfúló hangon.
Nem volt rá szükségem.
Csodákat kergetni felesleges. Ha valakit megtalál, azt a legsötétebb sikátorban is megsegíti.
Aprót bólintott Mr. Broun, majd egy tollal ráfirkantott a kezében tartott lapokra.
- Holnap áthelyezzük egy olyan szobába, ahol senki sem zavarja majd önt - mondta sóhajtva. Az EKG képernyőjéhez lépett, leellenőrizte, majd lassú léptekkel az ajtó irányába indult.
- Várjon! - szóltam utána, mire megfordult. Ősz szemöldökét kérdőn felemelte, türelmesen várt a kérdésemre. Meg kellett tudnom. - Mennyi időm van... hátra?
Gondolkozva meredt maga elé. Vagy számolt, vagy nem tudta eldönteni, megmondja-e.
- Nem tudom biztosan megmondani... - kezdett bele. Idegesen pillantottam rá, megértette, hogy nincs kedvem teketóriázni, kibökte. - Egy hónap.
Kilépett a kórteremből, és egyedül hagyott. Már a madarak sem csiripeltek odakint.
Csak egy dologra tudtam gondolni.
Nem akarok meghalni.

2013. május 6., hétfő

▲2.RÉSZ▲


Sziasztok!:) Meghoztam a következő részt, remélem tetszeni fog. Az előző bejegyzéshez kaptam 4 komit, 5 "Tetszik"-et, 7 "Imádom"-ot és 2 "Nem tetszik"-et... hát, az előbbieket nagyon szépen köszönöm, örültem neki. Az utóbbiaknak viszont azt üzenem, hogy remélem megtaláljátok azt a blogot, amit szeretni fogtok, hisz nem mindenkinek tetszhet minden.:) 
Jó olvasást! xx

(4) Tumblrsaccosekkfreshness.blogg.no

Harry Edward Styles
2013.09.18.

Az emberek életük minden egyes pillanatában veszélynek vannak kitéve. Senki sem tudja,
melyik lélegzetvétele, mozdulata vagy szívverése az utolsó. 
Emlékeztem a fájdalomra. 
A kaparásra a torkomban, a szüntelen szúrásra az oldalamban és a tüdőm égésére. Mintha milliónyi pici tűvel szurkálnák a mellkasod minden négyzetmilliméterét. 
Viszont a sötétség, ami utána jött, kiesett. 
Csak a tátongó űr érzése fojtogatott, ahogy a sötétség ránehezedett a szemhéjamra.   
Olyan fáradtnak éreztem magam, mint egy maraton futó. Sajogtak az izmaim. 
De ahelyett, hogy kellemetlen lett volna, megnyugtatott. 
Éreztem, hogy élek.
Valahonnan, talán egy ablak üvegén keresztül napfény sütött be a szobába, égette a bőrömet, a pupillámat is zavarta, pedig csukva volt a szemem. 
Minden kezdett kényelmetlen lenni, a párna a fejem alatt, a takaró fura anyagának dörzsölése, a napsugarak perzselése az arcomon és vállamon. A csipogás idegesített, túl egyenletes volt, a jobb karom hajlata pedig feszült az infúziótól.
A hófehér plafon először vakítónak tűnt a sötétség után, ami eltakarta előlem a világot, pislognom kellett, hogy a lámpa körvonala kirajzolódjon és ne csak egy pacát lássak. 
Óvatosan az alkaromra támaszkodtam, és felhúztam magam ülő-fekvő pozícióba, amitől nem fájt annyira a hátam. 
A kis kórterem csendes volt, csak a teraszra nyíló ajtó mögül hallottam madár csicsergést és autók motorjának zúgását. A folyosóról nővérek és orvosok halk duruzsolása törte meg a mellettem lévő EKG csipogását.
Kórházi csendélet. 
Az ágy mellett álló kis szekrényhez hajoltam, a tenyerembe vettem a telefonomat, miközben halványan elmosolyodva megpöcköltem a vázában álló virág szirmát. 
Vajon hányan tudhatták, hogy ott vagyok? Hány lesifotós állhatott az erkélyem alatt, arra várva, hogy lekaphassanak köntösben? 
Megráztam a fejem a képtelenségen, és kioldottam a képernyőzáramat. A gyárilag beállított hátteret nézegettem, de nem is a kék és szürke csíkok váltakozása érdekelt, a gondolataim messze voltak. 
Miért vagyok ott? Mi bajom van? Mikor mehetek haza? Énekelhetek a következő napi koncertünkön? 
Túl sok kérdésem volt, de senki sem válaszolt rájuk. Egyedül feküdtem a szobában, ötletem sem volt hol vannak a srácok. 
A függönyt ide-oda lebegtette a szél, mögötte a park fái barnás és sárgás színben játszadoztak, ahogy az udvarunk levelei is. Az ősz mindent komorrá tett, nem hiába nevezték az elmúlás időszakának. 
Az ajtón halkan kopogtattak, inkább már kaparászás volt, mire kérdőn oda kaptam a fejem és vártam, hogy belépjen valaki az ajtón. 
Tumblr_m7imp9k4dc1rnv947_largeÖsszeszorított szájjal néztem Louisra, akinek reakciója hasonlított az enyémhez, amúgy is vékony ajkai egy vonallá préselődtek. 
- Hogy érzed magad? - kérdezte rekedtes hangon, megköszörülte a torkát és újra felnézett rám. Szemében láttam a fájdalmat, azt hittem annyira rosszul nézek ki, keserű mosollyal lépett beljebb. Az ajtót behúzta maga mögött. 
- Jól vagyok - vontam meg a vállam óvatosan. Nem tudtam, hogy veszekedni jött, vagy komolyan érdekli a hogylétem. 
Lehajtott fejjel ült le az ágyam melletti székre, kezét a lábam mellé tette a takaróra, az anyag gyűrődött az ujjai markolásában. 
- Harry... Nem vagy jól - nyomta meg az utolsó szót, szeme körül apró ráncok futottak egymásba, de nem az örömtől. Értetlenül néztem rá, teljesen egészségesnek éreztem magam eltekintve az apró nyomástól az oldalamban, amit már megszoktam. 
Louis beletúrt a hajába a homlokánál, miután elengedte természetellenes formában állt égnek, oda akartam nyúlni és megigazítani, ahogy az enyémet szoktam, mert idegesített. 
Az arcát dörzsölve emelte szemmagasságba a fejét, kezdtem megijedni, hogy mi baja lehet. 
- Találtak egy... tudod... hát... - nyögte, az ujjait szorította, nem tudta kimondani. Bátorítóan néztem rá. - Harry, tüdőrákod van. 

2013. május 1., szerda

▲1.RÉSZ▲

Sziasztok!:) El sem hiszem, hogy még csak most teszem ki az 1. részt, de már +100 megtekintésem van és 2 feliratkozóm.*-* Köszönöm!:) 
Remélem tetszeni fog nektek a történet, ilyen szomorú hangvételűbe még nem kezdtem bele, egyszer sem, szóval nem tudom milyen minőségű lesz...
Hát, jó olvasást!:D xx

(1) harry styles imagine | TumblrLarry Stylinson :(

Harry Edward Styles 
2013.09.17.


- Harry! - kiáltotta Louis az emeletről, majd másodpercek múlva a lépteinek zaját is meghallottam, ahogy dörömbölve futott le a lépcsőn.
A fejemet hátrahajtottam a kanapén, a hajam csikizte az arcom, ahogy fejjel lefelé vártam.
Kíváncsi voltam, mit akar Lou, hisz barátságunk, ha még nevezhettem annak, a mélypontján volt. Aligha váltottunk pár szót. Egy héten.
Bosszús arca, és szikrázó türkiz szemei arról árulkodtak, hogy nem csevegni szándékozott.
Sejthettem volna, vihar előtti csend.
- Mégis, hogy gondoltad, hogy ilyen interjút adsz? - kérdezte fojtott hanggal, bár én ismertem, elég jól, tudtam, hogy ez az idegesség jele nála.
- Nem tudom, mire gondolsz - vontam meg a vállam, és visszafordultam a TV-hez.
Alan Carr vendégei felszabadultan nevettek a műsorvezető, vagy ahogy ő hívja magát, a fecsegő ember viccein. Elmosolyodtam egy elhangzó poénon, miközben vártam, hogy Louis újra megszólaljon.
- Hát, azt erősen kétlem. "Harry, elárulnád mi újság veled és a nőkkel?" "Most éppen nincs barátnőm, nem is akarok." "Ó, na és Lou?" "Nagyon jó barátok vagyunk, néha jobban kedvelem, mint egy csajt." - utánozta egy riporter és az én hangomat. Értetlenül kaptam felé a fejem, a testemmel is elfordultam, hogy ránézhessek. A leengedett kezében egy magazin volt. Nem láttam a címlapját, de valami híres lehetett, ha Louis elolvasta.
- Én ilyet sosem mondtam - ráztam meg a fejem, a hajam, ami akkor kivételesen idegesítő volt, az arcomat csapkodta. A jobb kezemmel helyre tettem a fürtöket, még mindig tanácstalanul néztem rá. Az igazat mondtam.
- Aha, persze. Azért van beleírva - bólintott gúnyosan. Az ölembe hajította a színes lapokból készült újságot, ami összegyűrődött a landoláskor, a betűk összeolvadtak. Fújtatott egyet, majd a lépcső irányába indult.
Egy ideje már ilyen. Akár egy szót is szólok róla, leteremt. Nem... nem tudom, hogy mi történt. Bárcsak tudnám. 
Odakint, a teraszon túl egy fuvallat felkapta a lehullt faleveleket és, mint egy kisebb hurrikán, lebegtette őket a levegőben. Száradtak, barnák voltak, életük utolsó napjait élték, mégsem lehettek szabadok. Hisz a szél magával vitte őket. 
Sóhajtva felálltam a kanapéról, a magazin oldalait kisimítottam és letettem az üvegasztal sarkára. 
Fájt a hátam a sok üléstől, ezért a magasba lendítettem a kezeimet és kihúztam magam, de azzal nem számoltam, hogy talán egy igen nagy hibát követek el...
A fájdalom bele nyílalt az oldalamba, hirtelen levegőt sem kaptam, az égető érzés átterjedt a mellkasomba is. Olyan érzés volt, mintha fel akarna robbanni a tüdőm. A torkom kapart az oxigénhiánytól, fuldokolni kezdtem.  
Nyögve huppantam vissza a kanapéra, homályosan láttam a könnyektől, amik kiszöktek a szememből, pedig nem akartam gyenge lenni. 
Jobb kezemmel belekapaszkodtam az asztal lábába, az ujjaim elfehéredtek, olyan erősen szorítottam, miközben vártam, hogy valaki segítsen. Vagy csak múljon el. 
- Harry? Harry, minden rendben? - kérdezte Niall félénken a hátam mögül, biztos a konyhából jött éppen kifelé, amikor meglátott. 
Összeszorítottam a szemeim, megráztam a fejem, a fájdalom még mindig nem enyhült. 
A mellkasom feszült, minden egyes lélegzetvétel kínszenvedés volt, mint ha pengéket nyomtak volna le a torkomon és közben, a szívem majdnem kiugrott a helyéről. 
Abban a pillanatban nem volt tér és idő, múlt, jelen vagy jövő, egyszerűen csak a semmi. 
A vér dobolása a fülemben, a fájdalom a nyelőcsövemtől a rekeszizmomig, és a gondolat, hogy lehet, most meghalok. 
- Liam, Zayn, Louis! Valaki hívja a mentőket! - hallottam meg újra Niall hangját, talán ordított, de csak alig kivehető susogást hallottam. 
De az oxigénhiány végül győzött... 
Elsötétült előttem a világ, nem láttam a sárga falevelek táncát a szélben, Alan Carr sem szórta a vicceit... 
A fájdalom is megszűnt.   
Nem tudom mennyi ideig lehettem ebben az állapotban, nekem perceknek tűnt. Hosszú, csendes perceknek. Meglepődtem, de a sok felhajtás után még jól is esett a nyugalom. 
Nem sikított senki a fülembe, nem hajszoltak, hogy még szebben, még jobban énekeljem a hangokat, nem mutogatott rám senki ujjal. Békés volt. 
Egyenletes csipogás ütötte meg a fülemet. 
Etil-alkohol, steril géz és semmilyen illatú öblítőnek az illata keveredett az orromban. 
Ismertem ezt a borzalmas szagot. 
Kórházban voltam.