▲2.RÉSZ▲

Sziasztok!:) Meghoztam a következő részt, remélem tetszeni fog. Az előző bejegyzéshez kaptam 4 komit, 5 "Tetszik"-et, 7 "Imádom"-ot és 2 "Nem tetszik"-et... hát, az előbbieket nagyon szépen köszönöm, örültem neki. Az utóbbiaknak viszont azt üzenem, hogy remélem megtaláljátok azt a blogot, amit szeretni fogtok, hisz nem mindenkinek tetszhet minden.:) 

Jó olvasást! xx

Harry Edward Styles

2013.09.18.

Az emberek életük minden egyes pillanatában veszélynek vannak kitéve. Senki sem tudja,

melyik lélegzetvétele, mozdulata vagy szívverése az utolsó. 

Emlékeztem a fájdalomra. 
A kaparásra a torkomban, a szüntelen szúrásra az oldalamban és a tüdőm égésére. Mintha milliónyi pici tűvel szurkálnák a mellkasod minden négyzetmilliméterét. 
Viszont a sötétség, ami utána jött, kiesett. 
Csak a tátongó űr érzése fojtogatott, ahogy a sötétség ránehezedett a szemhéjamra.   
Olyan fáradtnak éreztem magam, mint egy maraton futó. Sajogtak az izmaim. 
De ahelyett, hogy kellemetlen lett volna, megnyugtatott. 
Éreztem, hogy élek.
Valahonnan, talán egy ablak üvegén keresztül napfény sütött be a szobába, égette a bőrömet, a pupillámat is zavarta, pedig csukva volt a szemem. 
Minden kezdett kényelmetlen lenni, a párna a fejem alatt, a takaró fura anyagának dörzsölése, a napsugarak perzselése az arcomon és vállamon. A csipogás idegesített, túl egyenletes volt, a jobb karom hajlata pedig feszült az infúziótól.
A hófehér plafon először vakítónak tűnt a sötétség után, ami eltakarta előlem a világot, pislognom kellett, hogy a lámpa körvonala kirajzolódjon és ne csak egy pacát lássak. 
Óvatosan az alkaromra támaszkodtam, és felhúztam magam ülő-fekvő pozícióba, amitől nem fájt annyira a hátam. 
A kis kórterem csendes volt, csak a teraszra nyíló ajtó mögül hallottam madár csicsergést és autók motorjának zúgását. A folyosóról nővérek és orvosok halk duruzsolása törte meg a mellettem lévő EKG csipogását.
Kórházi csendélet. 
Az ágy mellett álló kis szekrényhez hajoltam, a tenyerembe vettem a telefonomat, miközben halványan elmosolyodva megpöcköltem a vázában álló virág szirmát. 
Vajon hányan tudhatták, hogy ott vagyok? Hány lesifotós állhatott az erkélyem alatt, arra várva, hogy lekaphassanak köntösben? 
Megráztam a fejem a képtelenségen, és kioldottam a képernyőzáramat. A gyárilag beállított hátteret nézegettem, de nem is a kék és szürke csíkok váltakozása érdekelt, a gondolataim messze voltak. 
Miért vagyok ott? Mi bajom van? Mikor mehetek haza? Énekelhetek a következő napi koncertünkön? 
Túl sok kérdésem volt, de senki sem válaszolt rájuk. Egyedül feküdtem a szobában, ötletem sem volt hol vannak a srácok. 
A függönyt ide-oda lebegtette a szél, mögötte a park fái barnás és sárgás színben játszadoztak, ahogy az udvarunk levelei is. Az ősz mindent komorrá tett, nem hiába nevezték az elmúlás időszakának. 
Az ajtón halkan kopogtattak, inkább már kaparászás volt, mire kérdőn oda kaptam a fejem és vártam, hogy belépjen valaki az ajtón. 
Összeszorított szájjal néztem Louisra, akinek reakciója hasonlított az enyémhez, amúgy is vékony ajkai egy vonallá préselődtek. 
- Hogy érzed magad? - kérdezte rekedtes hangon, megköszörülte a torkát és újra felnézett rám. Szemében láttam a fájdalmat, azt hittem annyira rosszul nézek ki, keserű mosollyal lépett beljebb. Az ajtót behúzta maga mögött. 
- Jól vagyok - vontam meg a vállam óvatosan. Nem tudtam, hogy veszekedni jött, vagy komolyan érdekli a hogylétem. 
Lehajtott fejjel ült le az ágyam melletti székre, kezét a lábam mellé tette a takaróra, az anyag gyűrődött az ujjai markolásában. 
- Harry... Nem vagy jól - nyomta meg az utolsó szót, szeme körül apró ráncok futottak egymásba, de nem az örömtől. Értetlenül néztem rá, teljesen egészségesnek éreztem magam eltekintve az apró nyomástól az oldalamban, amit már megszoktam. 
Louis beletúrt a hajába a homlokánál, miután elengedte természetellenes formában állt égnek, oda akartam nyúlni és megigazítani, ahogy az enyémet szoktam, mert idegesített. 
Az arcát dörzsölve emelte szemmagasságba a fejét, kezdtem megijedni, hogy mi baja lehet. 
- Találtak egy... tudod... hát... - nyögte, az ujjait szorította, nem tudta kimondani. Bátorítóan néztem rá. - Harry, tüdőrákod van.