▲1.RÉSZ▲

Sziasztok!:) El sem hiszem, hogy még csak most teszem ki az 1. részt, de már +100 megtekintésem van és 2 feliratkozóm.*-* Köszönöm!:) 

Remélem tetszeni fog nektek a történet, ilyen szomorú hangvételűbe még nem kezdtem bele, egyszer sem, szóval nem tudom milyen minőségű lesz...

Hát, jó olvasást!:D xx

Harry Edward Styles 

2013.09.17.

- Harry! - kiáltotta Louis az emeletről, majd másodpercek múlva a lépteinek zaját is meghallottam, ahogy dörömbölve futott le a lépcsőn.

A fejemet hátrahajtottam a kanapén, a hajam csikizte az arcom, ahogy fejjel lefelé vártam.

Kíváncsi voltam, mit akar Lou, hisz barátságunk, ha még nevezhettem annak, a mélypontján volt. Aligha váltottunk pár szót. Egy héten.

Bosszús arca, és szikrázó türkiz szemei arról árulkodtak, hogy nem csevegni szándékozott.

Sejthettem volna, vihar előtti csend.

- Mégis, hogy gondoltad, hogy ilyen interjút adsz? - kérdezte fojtott hanggal, bár én ismertem, elég jól, tudtam, hogy ez az idegesség jele nála.

- Nem tudom, mire gondolsz - vontam meg a vállam, és visszafordultam a TV-hez.

Alan Carr vendégei felszabadultan nevettek a műsorvezető, vagy ahogy ő hívja magát, a fecsegő ember viccein. Elmosolyodtam egy elhangzó poénon, miközben vártam, hogy Louis újra megszólaljon.

- Hát, azt erősen kétlem. "Harry, elárulnád mi újság veled és a nőkkel?" "Most éppen nincs barátnőm, nem is akarok." "Ó, na és Lou?" "Nagyon jó barátok vagyunk, néha jobban kedvelem, mint egy csajt." - utánozta egy riporter és az én hangomat. Értetlenül kaptam felé a fejem, a testemmel is elfordultam, hogy ránézhessek. A leengedett kezében egy magazin volt. Nem láttam a címlapját, de valami híres lehetett, ha Louis elolvasta.

- Én ilyet sosem mondtam - ráztam meg a fejem, a hajam, ami akkor kivételesen idegesítő volt, az arcomat csapkodta. A jobb kezemmel helyre tettem a fürtöket, még mindig tanácstalanul néztem rá. Az igazat mondtam.

- Aha, persze. Azért van beleírva - bólintott gúnyosan. Az ölembe hajította a színes lapokból készült újságot, ami összegyűrődött a landoláskor, a betűk összeolvadtak. Fújtatott egyet, majd a lépcső irányába indult.

Egy ideje már ilyen. Akár egy szót is szólok róla, leteremt. Nem... nem tudom, hogy mi történt. Bárcsak tudnám. 

Odakint, a teraszon túl egy fuvallat felkapta a lehullt faleveleket és, mint egy kisebb hurrikán, lebegtette őket a levegőben. Száradtak, barnák voltak, életük utolsó napjait élték, mégsem lehettek szabadok. Hisz a szél magával vitte őket. 

Sóhajtva felálltam a kanapéról, a magazin oldalait kisimítottam és letettem az üvegasztal sarkára. 

Fájt a hátam a sok üléstől, ezért a magasba lendítettem a kezeimet és kihúztam magam, de azzal nem számoltam, hogy talán egy igen nagy hibát követek el...

A fájdalom bele nyílalt az oldalamba, hirtelen levegőt sem kaptam, az égető érzés átterjedt a mellkasomba is. Olyan érzés volt, mintha fel akarna robbanni a tüdőm. A torkom kapart az oxigénhiánytól, fuldokolni kezdtem.  

Nyögve huppantam vissza a kanapéra, homályosan láttam a könnyektől, amik kiszöktek a szememből, pedig nem akartam gyenge lenni. 

Jobb kezemmel belekapaszkodtam az asztal lábába, az ujjaim elfehéredtek, olyan erősen szorítottam, miközben vártam, hogy valaki segítsen. Vagy csak múljon el. 

- Harry? Harry, minden rendben? - kérdezte Niall félénken a hátam mögül, biztos a konyhából jött éppen kifelé, amikor meglátott. 

Összeszorítottam a szemeim, megráztam a fejem, a fájdalom még mindig nem enyhült. 

A mellkasom feszült, minden egyes lélegzetvétel kínszenvedés volt, mint ha pengéket nyomtak volna le a torkomon és közben, a szívem majdnem kiugrott a helyéről. 

Abban a pillanatban nem volt tér és idő, múlt, jelen vagy jövő, egyszerűen csak a semmi. 

A vér dobolása a fülemben, a fájdalom a nyelőcsövemtől a rekeszizmomig, és a gondolat, hogy lehet, most meghalok. 

- Liam, Zayn, Louis! Valaki hívja a mentőket! - hallottam meg újra Niall hangját, talán ordított, de csak alig kivehető susogást hallottam. 

De az oxigénhiány végül győzött... 

Elsötétült előttem a világ, nem láttam a sárga falevelek táncát a szélben, Alan Carr sem szórta a vicceit... 

A fájdalom is megszűnt.   

Nem tudom mennyi ideig lehettem ebben az állapotban, nekem perceknek tűnt. Hosszú, csendes perceknek. Meglepődtem, de a sok felhajtás után még jól is esett a nyugalom. 

Nem sikított senki a fülembe, nem hajszoltak, hogy még szebben, még jobban énekeljem a hangokat, nem mutogatott rám senki ujjal. Békés volt. 

Egyenletes csipogás ütötte meg a fülemet. 

Etil-alkohol, steril géz és semmilyen illatú öblítőnek az illata keveredett az orromban. 

Ismertem ezt a borzalmas szagot. 

Kórházban voltam.