▲3.RÉSZ▲

Sziasztok!:) Megjöttem a következő résszel, remélem tetszeni fog. Köszönöm a 8 feliratkozót és +400 megtekintést, nehéz elhinni, hogy tényleg érdekel titeket a történet.:)

Jó olvasást! xx

Harry Edward Styles

2013.09.18.

Van, hogy megszűnik a tér és idő.
Az emlékek egymás után peregnek le a szemed előtt, a legszebbektől a legrosszabbakig.
Rájössz, milyen fontosak voltak ezek a pillanatok, és még a legszomorúbbat is átélnéd újra, csak ne lennél a jelenlegi helyzetedben.
Megérted az élet fontosságát.
Összepréseltem a szám, hatalmas szemekkel bámultam az ágyam mellett ülő Louisra, jól tudtam mit jelentenek a szavai.
- Mennyi... - nyögtem. Lehajtott fejekkel bámultam a takaró alól kilátszó mellkasom, és rajta a milliónyi jelentésű tetoválásokat. - Mennyi időm van hátra?
A percek, másodpercek már akkor kevésnek tűntek, minden egyes álmom és vágyam fojtogató volt, hogy már esélyem sincs megvalósítani őket.
Fel akartam lépni még egyszer a Madison Square Gardenben. Boldoggá akartam tenni egy lányt. Öregkoromban a teraszon ücsörögve az unokáim nevetését szerettem volna hallgatni.
Talán így, 18 éves fejjel szétszórtnak tűntem, és a pillanatnak éltem, de voltak komoly terveim a jövőre.
Louis beszívta az ajkait, szemei körül vörös foltok sorakoztak, mint apró piros felhők. Látszott rajta, hogy sírt, vagy legalábbis sokat dörzsölte az arcát.
Az ajtó újra kinyílt, de most egy orvos lépett be rajta. Őszes haja kicsire volt nyírva, szemüvege az orrán támaszkodott, miközben egy kórlapot olvasva mellém ért. A hosszú, fehér köpenye a térdéig ért, névtábláján nyomtatott betűkkel Mr. Broun díszelgett.
- Jó napot, uraim! - emelte fel a fejét. Lassan beszélt, a szavakat hatásosan ejtette ki mély hangján. - Mr. Tomlinson, kérem kifáradna?
Louis rám nézett, összerezzentem, mikor megszorította a kezemet.
Nehézkesen állt fel, hosszú léptekkel hagyta el a szobát.
Percekkel később is az ajtó csapódása visszhangzott a fülemben.
- ... a kórháznak módjában áll, hogy kemoterápiás kezelést végezzünk, de az ön esetében a gyógyulás esélye jóval a 10% alatt van. Viszont megadjuk a betegeknek az a kiváltságot, hogy dönthetnek, akarják a kezelést vagy nem. - beszélt tovább az orvos, miközben én egyáltalán nem figyeltem.
Hirtelen az összes gondolatomat bemocskolta a tény, hogy beteg vagyok. És... nem csak szimplán náthás, vagy influenzás... Halálos beteg.
Azt hittem még van időm, és nem kell ezen rágódnom.
Hogy vajon mi történik velünk, miután meghalunk.
Örök sötétség? Vagy olyan lesz, mintha aludnék? Fájni fog? Egyszer csak vége és nincs tovább?
Homályosan láttam az előttem lévő faajtót. Megéreztem, ahogy egy meleg könnycsepp a szemem sarkából indulva lassacskán lefolyt az államig.
A tudatomba ivódott, kezdtem felfogni a súlyát a szavaknak.
- Nem kérem a kezelést - közöltem az orvossal elfúló hangon.
Nem volt rá szükségem.
Csodákat kergetni felesleges. Ha valakit megtalál, azt a legsötétebb sikátorban is megsegíti.
Aprót bólintott Mr. Broun, majd egy tollal ráfirkantott a kezében tartott lapokra.
- Holnap áthelyezzük egy olyan szobába, ahol senki sem zavarja majd önt - mondta sóhajtva. Az EKG képernyőjéhez lépett, leellenőrizte, majd lassú léptekkel az ajtó irányába indult.
- Várjon! - szóltam utána, mire megfordult. Ősz szemöldökét kérdőn felemelte, türelmesen várt a kérdésemre. Meg kellett tudnom. - Mennyi időm van... hátra?
Gondolkozva meredt maga elé. Vagy számolt, vagy nem tudta eldönteni, megmondja-e.
- Nem tudom biztosan megmondani... - kezdett bele. Idegesen pillantottam rá, megértette, hogy nincs kedvem teketóriázni, kibökte. - Egy hónap.
Kilépett a kórteremből, és egyedül hagyott. Már a madarak sem csiripeltek odakint.
Csak egy dologra tudtam gondolni.
Nem akarok meghalni.