2013. július 9., kedd

▲10.RÉSZ▲

Egy nap alatt két bejegyzés.:D A világ nyolcadik csodája.
Sokat gondolkodtam rajta, hogy kitegyem-e, vagy még várjak vele egy kicsit, de azt hiszem megérdemlitek. De annyira elkeserít, hogy ez az utolsó rész és megint búcsúznom kell egy újabb blogtól.
Köszönöm, hogy olvastátok ezt a történetet is, ami eltérve a többitől, egy szomorú hangvételű témát vont közre. 
Azt hiszem az előző bejegyzésnél az összes köszönetemet elmondtam, így nincs más hátra, mint hogy az én kis Larry Stylinsonos történetem végére pontot tegyünk. 
Jó olvasást! xx
u.i.: Mivel többen is mondtátok, hogy érdekelne titeket az a híres éjszaka, megírtam. ITT találhatjátok, de előre szólok, hogy csak igen perverz fantáziával rendelkezőknek ajánlom.

Don't let me go | via Tumblri'll try again one day, soon!!

Louis William Tomlinson
2013.09.29.

Rekedtes sóhaj szakadt ki a számon, ahogy a hófehér ajtót néztem.
Féltem. Nem volt merszem bemenni, és szembe nézni vele, miután hülyeségeket vágtam a fejéhez.
Talán sírt is miattam. Belegondolni is rossz volt, minden egyes pillanatban egyre jobban undorodtam magamtól.
Egy újabb kínos lélegzetvétel.
Jobb kezemben gúnyosan vigyorgott rám az egy szál vörös rózsa, amit Harrynek vettem, szinte hallottam, ahogy azt mondja, hogy "Úgysem mersz bemenni, gyáva vagy.".
Idegesen megráztam a fejem, hisz mégsem beszélgethetek növényekkel, az már az épelméjűség legalja...
Tenyeremet a nadrágom zsebére simítottam, megakartam bizonyosodni, hogy ott van-e a fontosabb ajándék, és mikor megéreztem az enyhe dudort, megkönnyebbülve nyújtottam ki a karom, hogy kopogtassak.
Gyerünk, Lou, csak két apró kopp!
De nem válaszolt senki. Még egyszer megkíséreltem a mutatványt, de újonnan se szólt ki senki, hogy menjek be.
Ujjaimat a hűvös kilincsre fontam, eszembe jutott mikor az orvosi raktárba törtem be, de gyorsan elhessegetve az emléket, benyitottam.
Az értetlenségem keveredett a döbbenetemmel, mikor megláttam az elém táruló látványt, az érzelmek kavarogtak a testemben, úgy ahogy a gondolatok is a fejemben.
Egyszerűen annyira lesokkolódtam, hogy nem találtam a választ.
Harry ágya frissen vetve, üresen állt a szoba közepén, ásítva várta a következő beteget, aki rövidebb vagy huzamosabb időre ráfekszik.
Beljebb léptem, körülnézve még mindig nem találtam egy lelket sem a szobában.
Mi történt?
A gyomrom összerándult, a rossz érzet kezdett eluralkodni rajtam, megfordulva keresni akartam egy nővért, de felesleges volt, mert Harry orvosa ott állt előttem.
Ujjait összekulcsolta maga előtt, szemüvege mögül türelmesen várakozott a reakcióimra.
- Mr. Tomlinson, szerintem üljünk le - szólalt meg végül, nyugodt, mély hangján.
Zavarodottan bólintottam, kezét a hátam mögé rakva a kanapéhoz terelt, mire én összehúzva magam leültem, ő pedig velem szembe.
- Hol van? - kérdeztem a jelen pillanatban legkézenfekvőbb kérdést, amit kitudtam nyögni.
- A mi kórházunk mindent megtesz a betegeiért, harcolunk a végsőkig, hogy megmenthessük a páciens életét - kezdett bele monológjába. Már akkor éreztem, hogy nem lesz jó vége. - Ön is tudta, hogy Mr. Styles szervezete nem sokáig bírja már. - rám pillantva várt, próbálta felmérni a körülményeket, hogy folytathatja-e. Az első könnycseppek utat törtek, arcomat benedvesítve, miközben tehetetlenül ültem ott, a kanapén. - Nemsokkal azután, hogy távozott, Harrynek súlyos rohama volt, amin nagy erőfeszítések árán sem tudtunk már segíteni. Sajnálom... és részvétem.
Van, hogy az embert olyan veszteség és fájdalom éri, hogy elfelejt érezni. Elfelejti a körülötte lévőket, a jövő kétséges sötétségének vájkálását és a jó, kellemes dolgokat az életében.
Helyette az elméje a múltba repíti, okokat és miérteket keresve a válaszért, hogy mit rontott el.
A látásom elhomályosodott, az tárgyak körvonala egybeolvadt a többivel, a zajok megszűntek.
Valahol, legbelül éreztem, hogy egyszer el fog jönni ez a nap és végig kell majd hallgatnom, ahogy az orvos részvétet kíván, de abban a pillanatban, mikor igazából megtörtént a szavak jelentése jobban fájt.
Kezdtem felfogni, hogy Harry nincs többé, az elmémet betegségként fertőzte meg a jelenlétének hiánya. A döbbenet és pánik vette úrrá magát rajtam, mikor rájöttem, hogy nem tudom felidézni szemének zöldes csillogását, hajának aranyos kunkorodását vagy a mély, fuvallatszerű hangját.
- Ezt a párnája alatt találtuk, Önnek van címezve - tette kezét a vállamra az orvos, ami egy leheletnyit visszarángatott a sötét, borzalmas jelenbe. Pislogva meredtem az ujjai közt forgatott papírra, akaratom ellenére felemeltem a karom és elvettem tőle, szemeimet többször is végigfuttatva a nevemen a kézírásával. Louisnak.
A kirepedezett alsó ajkamat beharapva vettem észre, hogy a könnyeim áztatják a lapot, észre se vettem addig, hogy sírok.
Tompa löketként vettem észre, hogy az orvos megveregeti a hátam, majd térdére támaszkodva feláll és kisétál az ajtón.
Arcomat dörzsölve néztem szét a szobában, mindenről eszembe jutott valami, de amikor megpillantottam az akkor már frissen vetett, hófehér ágyat, a szívem még az addiginál is jobban megsajdult. Lelki szemeim előtt újra éreztem, ahogy Harry karja átöleli a derekam, fejét beledörgöli a mellkasomba, miközben puha tincseivel játszok.
Lesütve a szemem, ujjbegyeimen éreztem hajának selymes tapintását, majd beugrott az a felejthetetlen emlék, mikor a hátát karmolva együtt jutottunk el az ígéret földjére.
Arra lettem figyelmes, hogy a szoba csendjét csak a zokogásom veri fel, még a kórház parkjának hatalmas, felhőig érő fáinak ágain se csiripeltek a madarak, amik rendszerint reggel felkeltették Harryt. Mintha ők is gyászolták volna a göndör hajú angyalt, aki már a Mennyben élőket varázsolta el gyönyörű hangjával.
Fejemet lehajtva rádobtam a kis asztalra a rózsát, amit addig szorongattam, majd feltápászkodtam a kanapéról, lassan támolyogva a fehér ajtóhoz léptem és a vállam fölött hátranézve utoljára végig néztem a zöld falakon, a szürke padlószőnyegen és a középen álló, hatalmas franciaágyon, ahol életem legszebb élményét élhettem át.

***

Fejemet a kormányra hajtottam, pont mint miután összevesztünk. Tőrként hasított belém a fájdalom, amikor rájöttem, hogy ha nem vagyok önző és makacs, akkor talán még most is élhetne. 
Szemeimet megdörzsölve vettem elő a telefonom, kioldva a képernyőzárat írtam egy SMS-t Liamnek, azt hiszem mindent belesűrítettem abba a három betűbe. 
A készüléket az anyósülésre dobtam, beindítottam az autót és nem törődve semmivel, átlépve a sebességkorlátozást elindultam haza. 
Haza. Az a ház már semmit nem ér Harry nélkül. 
Mint mikor hintázol. Magadtól is tudod lökni magad, de nincs benne annyi élvezet, mint amikor ott áll mögötted a barátod, a lelki társad és segít neked, hogy az egekig tudj repülni. 
A mobilom csengőhangja felrázott a képtelen gondolataimból, oldalra nyúlva fogadtam a hívást és a fülemhez emeltem a telefont. 
Mit sem törődve az előzni tilos táblával, beletaposva a gázba megelőztem az előttem normális tempóban zötyögő kocsit. Neki talán volt ideje, viszont nekem minél hamarabb a házba kellett érnem, hogy az agyamban lappangó tervemet végre beteljesíthessem. 
- Mi történt, Louis? - kérdezte Liam, hangjában fel tudtam fedezni az aggódást és a félelmet. Hosszasan kifújtam a tüdőmben felgyülemlett levegőt, egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy össze szedjem minden erőm.
- Harry... elment. - nyögtem ki. A sírás újra kerülgetni kezdett, ahogy megéreztem a mellkasomban a hiányának égető érzését. 
A vonal túlsó végére percekig nyúló csend honolt, csak Liam zavarodott lélegzetvételeit hallottam, majd a keserves szipogását. 
- Hol vagy? Találkozzunk. - motyogta. Számat összepréselve törtem a fejem, tudtam, hogy ezt fogja kérni, de még semmilyen mondvacsinált indokot nem találtam ki, amivel lerázhatnám. 
- Kérlek, Liam, most figyelj rám. - suttogtam, egyszerűen nem bírtam ki, hogy valakit ne avassak bele a döntésembe. - Én... Én nem tudok nélküle élni. Gyere a házunkhoz és... Mond meg a srácoknak, hogy hiányozni fognak. Liam, szeretlek, mindig is te voltál az én védelmező bátyám, pedig fiatalabb voltál. Kérlek, maradjatok együtt, még úgy is, hogy csak hárman maradtok, mert szükségetek van egymásra. Azt hiszem... most beszélünk utoljára. - egy kósza könnycsepp gördült végig az arcomon, majd az államhoz érve az ölembe cseppent. Más már nem hajtott, csak a tettvágy. 
- Louis, mi...? Ne csinálj hülyeséget, Louis! - ordított bele a telefonba Liam kétségbeesve és ijedten, mikor leesett neki, hogy mit fogok tenni. 
- Szia - köszöntem el és kinyomtam a telefont. 
A ház elé leparkolva kiugrottam a kocsiból, a bejárati ajtón berontva felrohantam a lépcsőn, be a hálószobánkba. Szét se néztem, mert tudtam, hogy minden négyzetméteren találnék valamit, ami rá emlékeztet. 
Leültem az ágy közepére, a jobb kezemben szorongatott sapkát, ami Harry kedvence volt a fejemre húztam, mikor megéreztem az illatát, amit az anyag beszívott, a gyomromban pillangókat és szögesdrótot éreztem egyszerre. 
Végignyaltam az ajkaimon, miközben ujjaim közé vettem a kis, barna üveget, amit egészen addig a pulóverem zsebének takarásába rejtettem. 
A szívem hevesebben vert, ahogy lecsavartam a fehér kupakot és a tenyerembe öntöttem pár szem fehér bogyót. 
Ezt kell tennem. Ahova ezektől jutok, ott megtalálom Őt is. 
Összeszorítva a szemeim a számba öntöttem a kezem tartalmát, öklendezve lenyeltem az összeset, éreztem, ahogy lecsúsznak a nyelőcsövemen. 
Már nincs visszaút... csak néhány perc, és vége. 
Széthajtottam a kis lapot, amit az orvos adott, most nem volt időm a nevem olvasgatásával totojázni, a végére kellett érnem, mielőtt a gyógyszer hatni kezdett volna. 
Émelyegve meredtem a sorokra, a könnyeim utat törtek maguknak, ahogy elolvastam a szavakat, amiket csakis nekem szánt. 
Hunyorogva a fejemhez kaptam, ijedten vettem észre, hogy szédülök. 
"... ne csinálj semmi meggondolatlant, miután elmentem, Lou! Megígéred ezt nekem? Kérlek, ígérd meg."
Sajnálom, de már túl késő. De... amit csinálok, azt többször is átgondoltam, és igen, biztos voltam benne, hogy meg akarom tenni. 
"... Szeretlek, és remélem, hogy majd találkozunk ott, ahova kerülök. De persze, csak majd nagyon sok év múlva, mikor átélted életed legszebb élményeit egy olyan személy mellett, akit teljes szívedből szeretsz. Úgy, ahogy én téged szerettelek. "
Nyugi, Haz. Pár pillanat és újra a karjaimba zárhatlak. 
Beharapott ajkakkal néztem a papír alján az aláírását, az oldalamra dőlve lehunytam a szemem és vártam. 
Vártam a végzetre, a beteljesülésre és hogy végre újra boldog lehessek Harry mellett. 

***

Louis kihűlt holttestére barátai találtak rá az ágyban fekve, kezei közt Harry búcsúlevelével. 
Niall, Liam és Zayn nem hitték el, nem tudták felfogni, hogy egy napon veszítették el két barátjukat is, akik szinte már a családtagjaik voltak. 
Zokogva egymás vállára borulva nézték, ahogy a mentősök elviszik Louist, mindannyiuk fejében megfogalmazódott a kérdés, hogy hogyan tovább, de nem tudtak koncentrálni. Akkor még nem. 
Tudták, hogy mi történt, a sárgás üveget a padlóra gurulva találták meg, tartalma szanaszét hullott. A legerősebb ember volt, akit valaha is ismertek, képtelenség volt pont az ő esetébe az öngyilkosság. 
De... ha jobban belegondolunk, azok az emberek, akik a saját kezükkel végeznek az életükkel, nem is gyengék... Hisz mekkora bátorság kell a ravasz meghúzásához, az ugráshoz vagy a tabletták lenyeléséhez...
- A One Directionnek vége - közölte Liam szipogva, maga se hitte el, hogy ezt valaha is ki kell majd mondania, de megtette. 
A kis, takaros házból, ahol egykor két bolondos ifjú élt, akik egész életüket egymásért szentelték, lassan mindenki kiszállingózott, a vaskapu zárát örökre bezárták, a megmaradt három, keserves könnyekkel küzdő fiú pedig egymásba karolva sétált el a helyszínről... 
A helyszínről, ahol egy csoda született és végül ki is hunyt.

Szomorú mosollyal a számon néztem le Niallre, Liamre és Zaynre. El akartam nekik mondani, hogy jól vagyok, sőt, sokkal jobban, mint mikor az emberek között kellett élnem. De... sajnos ezt már nem tehetem meg.
- Lou? - hallottam meg a nevem a hátam mögül. Megkönnyebbülve hunytam le a szemem, minden gondom elszállt, mikor felismertem mély hangjának dallamát. - Miért tetted?
Lassan megfordultam, a pillanat minden másodpercét meg akartam őrizni.
Egy ezüst könnycsepp folyt végig az arcomon, hihetetlen volt, ahogy ott állt előttem újra, egyik göndör tincsét meglibbentette a szél, arca színét visszakapta, zöld szemei csillogtak a napsütésben, a telt ajkai rózsaszínűbbek voltak, mint valaha. Tökéletes.
- Nem tudok nélküled élni - préseltem össze a szám. A boldogság minden egyes porcikámban égett, hogy többé nem kell nélkülöznöm őt.
Vonásai megenyhültek, hitetlenül ingatta a fejét, ahogy kitárta a karjait és közelebb lépve magához húzott. Beszívva az illatát, a pillangóim újra életre keltek, ujjaimmal markolva a vállát és hátát minél tovább akartam úgy maradni.
- Itt létezik az örökké - suttogta a fülembe. A hideg kirázott, ahogy a lehelete súrolta a fülcimpám, kitágult szemekkel néztem magam elé. Óvatosan a zsebemhez nyúltam, kicsit meglepődtem, mikor ott volt amit kerestem, az ajándék, amit neki vettem, majd elengedve Harryt, fél térdemre ereszkedtem és féloldalasan elmosolyodva felnyújtottam neki a kis, arany gyűrűt.
- Örökké. 

19 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett! ÉN most itt itatom az egereket és majdnem elfogyasztottam egy teljes papírzsepit! Azért örülök, hogy együtt tudnak lenni ÖRÖKKÉ! Sok sikert a további blogjaidhoz! Köszönöm, hogy olvashattam ezt a csodaszép blogot!

    Cinti1D xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm.:') Csakis nektek írtam meg a történetet. xx

      Törlés
  2. bár én csak pár napja találtam a blogodra, és azonnal végig olvastam, mégis úgy érzem, végig itt voltam a hónapok alatt, és vártam a részeket. köszönöm, hogy megírtad, mert könnyeket csaltál a szemembe, hol a szomorúsággal, hol a boldogsággal. nem ismerlek, nem tudom, ki vagy, mégis tisztellek, és megszerettelek, mert aki egy ilyen nagyszerű történetet, ilyen nagyszerűen le tud írni, az rossz ember nem lehet. gratulálok, és köszönöm xoxo

    VálaszTörlés
  3. húú ez nagyon jó lett, megsirattál. Igaz, hogy nem volt teljes boldog ez a blog, de nagyon jó volt olvasni. Köszönöm.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. <3 Szomorú blognak is kell lennie a sok boldog között.:) xx

      Törlés
  4. Ááá ez ez nem tudok szót találni rá ez émn elsírtam magam tudom ,hogy együtt vanak minden de a három srácnak rémeslehetett de most már minden renbe és ez ez olyan fantasztikus nagyon jó áhhh imádom :))

    VálaszTörlés
  5. Ismét az az érzésem van, hogy nem tudok megszólalni. Csodálatos volt!
    Az elején még kíváncsian olvastam, hogy mi lesz, aztán már szomorúan. Amikor Louis Liammel beszélt... na, ott jöttek a könnyek a szemembe. A végén pedig ki is csordult pár :') Gyönyörű volt a befejezés, majd' meghaltam, olyan édesek voltak!
    Csak annyit mondok, hogy köszönöm, hogy megírtad! <3 xxxx

    VálaszTörlés
  6. Istenem...el sem hiszem hogy vége! Nagyon jó blog volt,és az is marad hiába van vége! Nem tudom hogy tudsz ilyen jól írni.Kellett vagy fél óra mire lenyugodtam. :) Komolyan sírtam ezen a részen,de szerintem mindeni sírt nem csak én.Nagyon várom a következő blogod részét is és biztos vagyok benne hogy az is ilyen jó lesz majd :)♥♥♥♥

    VálaszTörlés
  7. Tudod igaz hogy pár napja találtam a blogot, de minden szavát és pillanatát neked köszönhetően átvettem, ahogy írtad, ahogyan megfogalmaztál egy mondatot. A tudat hogy Harry beteg volt , és nem akárhogy, halálosan és ezt tudta az aki szívből szerette és Ő ezt viszonozta, egyben csodás és tragikus...! de ahogyan a való életben sem minden happyend itt sem pontosan, de minden rosszban van egy kis jó; lásd ;) gratulálok a blogodhoz, kihoztad belőle amit kellett és várom a következőnek a fejezeteit, de az ne legyen ilyen rövid, hosszabbra tervezd please :) xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. <333:')
      Nyugi, már tervezgetek, és megpróbálom a maximumot kihozni magamból.:) xx

      Törlés
  8. Nagyon tetszett, de ha nem lett volna annyira meleges ez az egész, akkor romantikus is lett volna. Itt sírok magamnak, mert ez nagyon megható történet és ha + ilyen kivételes emberekkel történik, akkor még jobban szívhez szorítóbb. Annyira sírok és még egy blog sem hatott meg ennyire mint a tied. Tehetséges író vagy és ez látszik is. Ne mond az írásodra, hogy rossz. Az olyan mintha magadra mondanád, hogy ronda vagy. Az írásoddal magadat tükrözöd. Jó tényleg nem vagy emós meg ilyen, de neked ilyen történthez volt kedved belekezdeni, és be is fejezted. Nem sok író fejezi be a művét. Bocsi, hogy ennyit koptatom a számat, de ezt muszáj volt elmondanom. És szeretnélek megismerni ha nem gond. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm a hosszú kritikát, és a kedves szavakat.:) Szeretem, mikor önbizalommal akarnak tömni.:D
      Ha van twittered, ott fel tudjuk venni a kapcsolatot: https://twitter.com/Noniikaa
      Vagy ha nincs, akár Facebookon is nyugodtan bejelölhetsz: https://www.facebook.com/vanda.kover1
      horan vandaa.xx

      Törlés
  9. Imádom,nagyon tetszett!Elsírtam magam nagy szép vége lett! :D :')

    VálaszTörlés
  10. Nem... Ér... Megríkatni... Az... Olvasót!

    VálaszTörlés
  11. Ez valami zseniális lett,de komolyan! Olyan mély érzéseket mozgatott meg bennem,hogy az valami hihetetlen! Ez a blog is,azon kevesek egyik amiket ha elolvasol utána csak azt gondolod magadban,hogy " Ez fenomenális,százszor is elolvasnám újra" Tényleg nagyon nagyon jó lett :) Gratulálok:)

    pussz~

    VálaszTörlés