2013. május 1., szerda

▲1.RÉSZ▲

Sziasztok!:) El sem hiszem, hogy még csak most teszem ki az 1. részt, de már +100 megtekintésem van és 2 feliratkozóm.*-* Köszönöm!:) 
Remélem tetszeni fog nektek a történet, ilyen szomorú hangvételűbe még nem kezdtem bele, egyszer sem, szóval nem tudom milyen minőségű lesz...
Hát, jó olvasást!:D xx

(1) harry styles imagine | TumblrLarry Stylinson :(

Harry Edward Styles 
2013.09.17.


- Harry! - kiáltotta Louis az emeletről, majd másodpercek múlva a lépteinek zaját is meghallottam, ahogy dörömbölve futott le a lépcsőn.
A fejemet hátrahajtottam a kanapén, a hajam csikizte az arcom, ahogy fejjel lefelé vártam.
Kíváncsi voltam, mit akar Lou, hisz barátságunk, ha még nevezhettem annak, a mélypontján volt. Aligha váltottunk pár szót. Egy héten.
Bosszús arca, és szikrázó türkiz szemei arról árulkodtak, hogy nem csevegni szándékozott.
Sejthettem volna, vihar előtti csend.
- Mégis, hogy gondoltad, hogy ilyen interjút adsz? - kérdezte fojtott hanggal, bár én ismertem, elég jól, tudtam, hogy ez az idegesség jele nála.
- Nem tudom, mire gondolsz - vontam meg a vállam, és visszafordultam a TV-hez.
Alan Carr vendégei felszabadultan nevettek a műsorvezető, vagy ahogy ő hívja magát, a fecsegő ember viccein. Elmosolyodtam egy elhangzó poénon, miközben vártam, hogy Louis újra megszólaljon.
- Hát, azt erősen kétlem. "Harry, elárulnád mi újság veled és a nőkkel?" "Most éppen nincs barátnőm, nem is akarok." "Ó, na és Lou?" "Nagyon jó barátok vagyunk, néha jobban kedvelem, mint egy csajt." - utánozta egy riporter és az én hangomat. Értetlenül kaptam felé a fejem, a testemmel is elfordultam, hogy ránézhessek. A leengedett kezében egy magazin volt. Nem láttam a címlapját, de valami híres lehetett, ha Louis elolvasta.
- Én ilyet sosem mondtam - ráztam meg a fejem, a hajam, ami akkor kivételesen idegesítő volt, az arcomat csapkodta. A jobb kezemmel helyre tettem a fürtöket, még mindig tanácstalanul néztem rá. Az igazat mondtam.
- Aha, persze. Azért van beleírva - bólintott gúnyosan. Az ölembe hajította a színes lapokból készült újságot, ami összegyűrődött a landoláskor, a betűk összeolvadtak. Fújtatott egyet, majd a lépcső irányába indult.
Egy ideje már ilyen. Akár egy szót is szólok róla, leteremt. Nem... nem tudom, hogy mi történt. Bárcsak tudnám. 
Odakint, a teraszon túl egy fuvallat felkapta a lehullt faleveleket és, mint egy kisebb hurrikán, lebegtette őket a levegőben. Száradtak, barnák voltak, életük utolsó napjait élték, mégsem lehettek szabadok. Hisz a szél magával vitte őket. 
Sóhajtva felálltam a kanapéról, a magazin oldalait kisimítottam és letettem az üvegasztal sarkára. 
Fájt a hátam a sok üléstől, ezért a magasba lendítettem a kezeimet és kihúztam magam, de azzal nem számoltam, hogy talán egy igen nagy hibát követek el...
A fájdalom bele nyílalt az oldalamba, hirtelen levegőt sem kaptam, az égető érzés átterjedt a mellkasomba is. Olyan érzés volt, mintha fel akarna robbanni a tüdőm. A torkom kapart az oxigénhiánytól, fuldokolni kezdtem.  
Nyögve huppantam vissza a kanapéra, homályosan láttam a könnyektől, amik kiszöktek a szememből, pedig nem akartam gyenge lenni. 
Jobb kezemmel belekapaszkodtam az asztal lábába, az ujjaim elfehéredtek, olyan erősen szorítottam, miközben vártam, hogy valaki segítsen. Vagy csak múljon el. 
- Harry? Harry, minden rendben? - kérdezte Niall félénken a hátam mögül, biztos a konyhából jött éppen kifelé, amikor meglátott. 
Összeszorítottam a szemeim, megráztam a fejem, a fájdalom még mindig nem enyhült. 
A mellkasom feszült, minden egyes lélegzetvétel kínszenvedés volt, mint ha pengéket nyomtak volna le a torkomon és közben, a szívem majdnem kiugrott a helyéről. 
Abban a pillanatban nem volt tér és idő, múlt, jelen vagy jövő, egyszerűen csak a semmi. 
A vér dobolása a fülemben, a fájdalom a nyelőcsövemtől a rekeszizmomig, és a gondolat, hogy lehet, most meghalok. 
- Liam, Zayn, Louis! Valaki hívja a mentőket! - hallottam meg újra Niall hangját, talán ordított, de csak alig kivehető susogást hallottam. 
De az oxigénhiány végül győzött... 
Elsötétült előttem a világ, nem láttam a sárga falevelek táncát a szélben, Alan Carr sem szórta a vicceit... 
A fájdalom is megszűnt.   
Nem tudom mennyi ideig lehettem ebben az állapotban, nekem perceknek tűnt. Hosszú, csendes perceknek. Meglepődtem, de a sok felhajtás után még jól is esett a nyugalom. 
Nem sikított senki a fülembe, nem hajszoltak, hogy még szebben, még jobban énekeljem a hangokat, nem mutogatott rám senki ujjal. Békés volt. 
Egyenletes csipogás ütötte meg a fülemet. 
Etil-alkohol, steril géz és semmilyen illatú öblítőnek az illata keveredett az orromban. 
Ismertem ezt a borzalmas szagot. 
Kórházban voltam. 

8 megjegyzés:

  1. Ó, te jó ég! Kicsit sokkolt a vége, nagyon remélem, hogy Harry okés lesz, bár van egy olyan érzésem, hogy nem igazán... És Louis milyen "kedves" volt vele (Y) Ezek után már tényleg kíváncsi vagyok, hogyan javulnak meg köztük a dolgok.
    Alig várom a következőt *-* Xx <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Húúh, köszönöm a hosszú komit.:DD Sietek vele, már folyamatban van a következő rész.:)<3 xx

      Törlés
  2. OMG,nagyon jó történet!Alig várom a következő részt,létszííí siess!!

    VálaszTörlés
  3. nagyon jóó lett....siess az új résszel....kb mikorra hozod? :DD

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. köszönöm, sietek.:) jövőhét elején jelentkezem.:)

      Törlés