2013. június 28., péntek

▲New Blog▲

Tütütütütüütütütüt....
Végre kész vagyok az új blogommal!:)
Már nagyon-nagyon hosszú ideje dolgozom rajta, fejben a cselekményszálakkal, gyakorlatban a kinézettel, és hála az égnek, végre meg vagyok.
A történet Louisról, szól aki semmi előzmény nélkül eltűnik, egy rövid levelet hagyva Harrynek, aki kiborul. (Igen, Larry Stylinson, tudom, bocsi. - szerk.megj.) Se ő, se a többiek nem értik a különös búcsúirományt, amiben el is köszön tőlük meg nem is. NEM akarják megérteni miért hagyta őket ott, sajgó szívvel a hiányától és tanácstalanul a kilétével... Egészen addig a napig, amikor is a postás egy furcsa küldeményt ad át Harrynek.
Kazetták. Tele Louis hangjával.
Ha tetszik, ha nem(:DD), nézzetek be, mert én ennek a blognak a nyitásánál vagyok legizgatottabb. :)
ITT is van.
És most megyek és végre kialszom a hosszú éjszakázásokat és káromkodásokat, amikor a fejléc félkész állapotban elveszett.
Jó olvasást az új blog első részéhez!:) xx
u.i.: A Before you left me-re, vagyis erre a blogra jövő héten hozom az új részt, ugyanis hétvégén festjük a szobámat és nem szeretném sötétkék pacákkal bevonni a billentyűzetet.:DD

2013. június 26., szerda

▲8.RÉSZ▲

Sziasztok!:) 
Szerintem már elég sokan tudtok erről az újdonságról, miszerint meg fog szűnni a Blog Reader. Totális hülyeség, nem értem miért van rá szükség, hogy eltöröljék. Na, mindegy.
A lényeg, hogy Bloglovinon továbbra is tudjátok követni a blogot! Jobb oldalt, legfelül megtaláljátok a linket.
Annyira örülök, hogy tetszik nektek a történet és ha azt kérem, jöjjön össze a 4 komment, ti megcsináljátok.:)
Azt hiszem ennyi, esetleg ha valami később eszembe jut, azt chaten leírom!
Jó olvasást! xx

(2) quotes | Tumblrlarry stylinson | Tumblr


Harry Edward Styles
2013.09.29.

Már másfél hét eltelt azóta, hogy kórházban vagyok.
Ugye milyen gyorsan telik az idő, ha nem akarjuk? Minden pillanatban azt kívánjuk, hogy kérlek, csak még egy napot, egy órát, egy percet... De akárki is foglalkozik a vágyakkal odafent, nem nagyon hallgat ránk...
Az állapotom rohamosan romlott.
Lassan elveszítem a hitet, és a betegség még legbelül, a régi Harryt is megöli.
Louis kikészült. Nehezebben fogja fel, hogy tényleg nincs mit már tenni. Pár nap, vagy ha szerencsésebb vagyok hét, és vége.
A súlyom a felére csökkent az eredetinek, a csontjaim mindenhol kiállnak, arcom beesett és már az is komoly megpróbáltatást igényel, hogy felálljak.
Pedig olyan szép napokat töltöttünk el együtt, Louval... Az egyetlen, amit köszönhetek a sorsnak, hogy erre a rövid kis időre vissza adta nekem őt. Hogy valakit szerethessek az utolsó pillanatokban.
A franciaágyon fekve, fejemet a mellkasára hajtottam.
A tüdőm miatt sípolva vettem a levegőt, halkan köhécselve élveztem, ahogy a hajamat birizgálja.
Akárhova is kerülök, ez hiányozni fog, biztosan.
Ujjai óvatosan szántották a tincseimet, fakó, élettelen barna hajszálak hullottak a homlokomba.
Fájdalmasan húztam össze a szemöldököm, szemeimet összeszorítva akartam a kibuggyanó könnyeket is visszatartani. Nem volt szükségem rá, hogy a gyengeségem láttán Lou újra összeomoljon.
Az volt az egyetlen támpontja, mikor 'egészségesebben' látott.
Nem voltam képes elmagyarázni neki, hogy ez lehetetlen. Hisz én minden nap elteltével pont, hogy az ellentettje leszek...
- Emlékszel, mikor megígértem, hogy akárhova is mész én követlek? - kérdezte a csendet megtörve. Hangja mélyen, rekedtesen szólt, a kín minden cseppjét felleltem benne.
- Persze - motyogtam magam elé, reménykedve, hogy meghallotta. Vártam a folytatására, vagy a magyarázatára, de utána újabb csendbe burkolózott a szoba.
Gondolkozva fúrtam bele a fejem a mellkasába, próbáltam rájönni miért hozta fel azt a régi, ködös emlékekbe fulladt ígéretet.
Éreztem, tudtam, hogy ott van a válasz a nyelvem hegyén, látom a megoldást, csak túl makacs vagyok, hogy észrevegyem...
Lehunytam a szemeim, gondolataimat inkább a múltra tereltem. Az legalább biztos volt, nem úgy mint a jelen és jövő. Hisz azok akármit hozhattak, az én esetemben pedig csakis rosszat.
 Lelki szemeim előtt újra a színpadon álltam, milliónyi sikító lánnyal előttem, és azzal az érzéssel, hogy 'Te jó ég... mind minket akar.'
Sokan mondják, hogy a csúcson kell abbahagyni, hogy felejthetetlen maradj.
Hát, én ezt betartom. Csak nem önszántamból.
Az ajtón halkan kopogtattak, azt hittem, hogy csak a nővér az, de amikor megláttam Zaynt, meglepődve emeltem fel a fejem.
- Ööö... - motyogott az orra alatt, minket nézve csodálkozó barna szemeivel. - Beszélhetnénk, Harry?
Elgondolkozva, hogy vajon mit szeretne nekem pont ő mondani, felpillantottam Louis arcába.
- Úgyis van egy kis dolgom... - suttogta nekem, óvatosan kimászott alólam és hosszú léptekkel kiment a szobából.
Zayn sokáig nézett még utána, az ágyam mellé leülve is az ajtót szuggerálta, lehet, hogy csak a gondolatait szedte össze. Még mindig nem tudtam, nem értettem mit is akarhat tőlem a napok múlása után, mikor egyszer sem jött be látogatóba. Liam és Niall minimum heti kétszer ott voltak, érdeklődtek az állapotomról és hoztak valami ehetőt.
Bár, nem mintha elvárnám, de azért rosszul esett.
Alkaromra támaszkodva feljebb toltam magam az ágyban, hátamat a párnának vetve, összekulcsolt ujjakkal vártam.
De nem szólalt meg.
- Mi a baj, Zayn? - kérdeztem kedvesen megszólítva, hátha elkezdi. Fejét végre felém fordította, halvány mosollyal, szomorú ráncokkal a szeme körül.
- Én csak... Hiányozni fogsz, Haz.
Elkerekedett szemekkel néztem rá, meglepett az őszintesége, hisz én mindig is a visszahúzódó Zaynt láttam benne.
Bukdácsolva odamásztam mellé és átöleltem a nyakát.
Vonakodva ugyan, de viszonozta a szeretet rohamomat, könnyeim akaratlanul is szúrni kezdték a szemem.
- Hidd el, Zayn, nekem is fogtok, akárhova kerülök. - motyogtam kabátjának vállába.
Erősebben szorítottam magamhoz, mikor meghallottam halk, keserves szipogását.

Louis William Tomlinson

Megtorpanva álltam az ajtóban, kerülve a nővérek és orvosok kíváncsiskodó tekintetét. 
A fejemben megvolt a tervem, hogy mit is akartam tenni, de a lábaim nem engedelmeskedtek.
Féltem. 
A hosszú, mesterséges fénnyel körbevont folyosón jobbra indultam, a különféle kiírásokat olvasva a táblákon. 
Ideges voltam. 
A lépteim visszhangoztak, próbáltam a szívverésemmel kompenzálni, de akkor akár futhattam is volna.  
Megörültem, mikor megláttam, amit kerestem, tenyerembe vájt körmökkel néztem az ajtót. 
Orvosi raktár. 
Óvatosan körbenéztem, hisz a helyiség csak a személyzetnek volt fenntartva, nekem, mint kívülállónak semmi keresni valója ott.
Ujjaimat a hideg fém kilincsre rakva, elgondolkodtam, hogy tényleg ezt akarom-e tenni.
Harry a mindenem. Még csak meg sem próbáltam elképzelni nélküle az életem. Felesleges, mert nincs.
Besurrantam a sötét kis szobába, jobb kezemmel a falon kutattam a villanykapcsolóért, miközben a ballal pedig becsaptam magam mögött a nehéz, faajtót.
Csak ne jöjjön be senki, amíg itt vagyok.
A karomat belevertem egy négyzet alakú dobozkába, hüvelykujjammal a felkattintottam a kapcsolót. A hirtelen világosság bántotta a szememet, hosszú pislogások árán tudtam csak látni.
A fal mentén végig polcok voltak, alul kartonokban még kicsomagolatlan gyógyszerek vagy orvosi eszközök.
Előrébb léptem, amennyire tudtam és fürkésző szemekkel kerestem, amiért jöttem. Biztos voltam benne, hogy ott megtalálom, hisz minden páciensnek szüksége van rá.
- Hol van az a hülye... Igen! - kiáltottam fel kicsit hangosabban a keleténél. Körülnézve újra, lekaptam a fapolcról a kis, barnás üveget és a zsebembe dugtam.  
Magamban mormolva imádkoztam, hogy ne pont akkor sétáljon el egy orvos a folyosón. A szívem kihagyott egy ütemet, mikor újra lenyomtam a kilincset és óvatosan, apró résnyire nyitottam az ajtót.
Hihetetlen gyorsasággal indultam Harry szobája felé, nem is emlékeztem, hogy becsuktam-e magam mögött az ajtót, csak el akartam onnan menni.
- Mr. Tomlinson? - hallottam meg a nevem magam mögül, feltehetőleg egy nővér szájából.
- A francba... - motyogtam az orrom alatt, lehajtva a fejem, megfordultam.
- Segíthetek valamit? - kérdezte a nővér, aki éjszakánként be szokott járni Harryhez infúziózni. Gyanakvó, kék szemeitől le kellett sütnöm a szemem, idegesen tettem a kezem a bő pulóverem zsebére, nehogy meglássa mi van benne.
- Nem... köszönöm. - feleltem és benyitottam a mellettem lévő szobába.
Harry a könnyeit törölgetve feküdt az ágyon, Zayn pedig a széken ülve mondott neki valamit, de nem hallottam, hogy mit.
Halkan köhögtem kettőt, mire mind a ketten rám néztek és a különös beszélgetés abbamaradt.
Zayn elköszönt, felállt és kikerülve engem, távozott.
Felvont szemöldökkel néztem hátra a vállam fölött, majd leülve a helyére, halványan rámosolyogtam Harryre.
- Miről beszélgettetek? - kérdeztem, miközben ujjaimmal közre vontam az övéit. Felsóhajtva bámult maga elé, tompa csillogással a szemében.
- A jövőről. Ami nekem nincs.

2013. június 18., kedd

▲7.RÉSZ▲

Halihó!:) Köszönöm az előző részhez a 15 'Imádom'-ot, nagyon jól esett.:)
Tudom, elég unalmas és felesleges ide az elejére a sok duma tőlem, de mindig van valami, amit meg kell veletek osztanom.
Szóval, ez az utolsó boldog rész.
Innentől kezdve Harrynek az állapota romlani fog, és már most szeretném leszögezni, hogy 10 rész lesz, hisz úgysem lehet ezt sokáig húzni.
Jó olvasást! xx
u.i.: Remélem nem utáltok meg, de bevezetem, hogy 4 komment után jön a következő rész!

larry stylinson cute - Google SearchMade | via Tumblr

Harry Edward Styles
2013.09.23.

A szoba, amit kaptam egész jó volt.
A falak halvány, almazöldek, fehér szegéllyel, a padlószőnyeg valamivel tisztább, sötétszürke. 
Az ablakon kinézve a forgalmas út helyett a kórház parkjára láttam rá, a fák sárgás levelit megborzongatta egy szélroham, néhány le is esett, lassan a földre hullva. 
Kanapé és kis üvegasztal ugyanúgy volt, a sarokban elhelyezve, de ami a legjobban tetszett, az a nagy franciaágy volt középen. Végre elférhetek, és nem arra kelek fel, hogy az egyik lábam lelóg.
- A falak, ablakok, ajtók hangszigeteltek, szóval semmilyen hang nem szűrődik át a szomszéd szobákba és onnan sem ide. - tájékoztatott a nővér, aki körbevezetett a szobában. 
Ha nem csipogtak volna az ágy mellett különféle műszerek, azt hittem volna, hogy egy hotelben vagyok. De ott voltak, és rájöttem, hogy ez már tényleg a vég. Az utolsó szoba, amiben aludni fogok. Amiben lélegezni, élni fogok. 
A nővér bólogatva gondolkodott, hogy mindent elmondott-e, majd az ajtó irányába indult elköszönve, de végül a küszöbön visszafordult. 
- Jut eszembe, Mr. Tomlinson, egy óra múlva lejár a látogatási idő, kérem ne felejtse el és majd távozzon. 
- Persze - mosolygott rá a szőke lányra Louis erőltetetten, és mikor becsukta az ajtót, felém fordult. - , hogy nem. 
Értetlenül húztam fel a szemöldököm, ahogy nekidőltem az ágy támlájának és átöleltem a felhúzott lábaim. Mellém ugrott, a paplan meggyűrődött alatta, ahogy az alkarján támaszkodva felnézett rám. 
- Ne becsülj alá. Simán itt maradok éjszakára. - mosolygott saját magán. Láttam rajta, hogy fejben tervezi miként fog bent maradni titokban. 
A szívem hevesebben vert, döbbenten csodáltam, hogy képes megtenni értem ilyesmit. Képes kijátszani a nővéreket és orvosokat, nem érdekelte, hogy sok minden akadályozza az elszántságát, ő maradni akart. 
- Lou, tartozom neked valamivel - szólaltam meg halk, félénk hangon. Fejét hátravetve felnézett rám, türkiz szemeivel megbabonázott, ahogy az arcomat vizslatta.
Hogy lehet valaki ilyen gyönyörű? Mint egy angyal, aki hófehér párnák közt, kócos hajjal a bugyuta embereket nézi.
De ezt sose merném elmondani neki.
Beharaptam a szám és vigyorogva hajtottam le a fejem a kusza gondolataim miatt. Itt fekszik alattam és én különleges teremtményekhez hasonlítgatom.
Hirtelen megragadta a tarkómat, ujjait beleszántotta a hajamba, halk nyögés hagyta el a számat, mikor csábítóan meghúzta két tincsem.
Másik kezével közben átölelte a derekam és még közelebb húzott magához, bár nem tudtam hogy képes rá, amikor már amúgy is szinte az összes testrészünk egymáshoz simult. A szíve egyenletesen dobogott a mellkasában, miközben az enyém majd kiugrott a helyéről.
- Mivel is tartozol, Haz? - kérdezte suttogva, ajkait a fülemhez nyomva. Kirázott a hideg, mikor félrebillentett fejjel ráláttam az arcára, félmosollyal és felhúzott szemöldökkel nézett le rám. Rám, aki esetlenül, egy rakás szerencsétlenségnek érezve magát feküdt a karjai közt...
- Szerintem tudod... - motyogtam bele a felsőjének anyagába. Louis illata volt.
Emlékszem, egyszer régen, rajtam volt a sor, hogy összeszedjem a szennyest a lakásban és utána kimossam. Annyira nem volt kedvem hozzá, hisz kinek lenne 4 srác után koszos ruhákat gyűjtögetni, de megígértem, hogy megcsinálom. Lou a szobájában volt, valakivel éppen telefonált, mikor benyitottam hozzá. Erősen artikulálva és a kosárral a kezemben elmutogattam neki, miért is sértettem meg a magánterületét. Mikor végeztem, az ajtó felé indultam, hogy tovább folytassam a munkám, de utánam szólt. "Vidd ezt is" és lekapta magáról a felsőjét. Akkor láttam először a felsőtestét, ott helyben meg is semmisültem. Dadogva kaptam el a pólót, majd mint egy idegbeteg, kirohantam a szobából. Soha többet nem kapta vissza tőlem, hisz szégyellem, de megtartottam. Sok ideig Louis illata volt, de mikor már átvette a szobám szagát, csak magamhoz öleltem, az is elég volt nekem.
A szemeim kikerekedtek, mikor az emlékből felocsúdva megéreztem a forró kezeinek érintését a derekamon. Megemelve feljebb húzott, pár pillanatig csak a szemembe nézett, pupilláinak fekete színe majdnem elfedte a kékeszöld szivárványhártyáját.
Olvastam valahol, hogy izgalmi állapotban kitágul az ember pupillája... el sem tudtam képzelni az enyém hogy nézhet ki.
A vállai mellett megtámasztottam a kezem, ujjaimat belemélyesztettem a párnába, miközben ízlelgettem magamban azt az érzést, hogy én vagyok felül, én irányítok.
Orrommal súroltam az övét, elnyílt ajkakkal bámultam rá, az arcától pár milliméternyire.
Halkan felnyögött megadva magát, tetszett, hogy ki tudok váltani az emberekből ilyen érzéseket.
- Csókolj már meg, te idióta! - kérlelt szenvedve. Nem bírta tovább a közelségemet úgy, hogy teljesen nem lehetek az övé.
Halvány mosollyal beleharaptam az alsó ajkába, amit aztán ő is megismételt velem. A testem minden porcikája bizsergett a vágytól és a tudattól, hogy ő az enyém.
Louis nyelve bebocsátást kért a számba, én pedig megadtam neki...

***

- Mikor szoktak a nővérek bejönni? - kérdezte, ölében egy papírlappal, amire rövidítéseket firkantott egy ceruzával. Tervet készített, hogyan játssza ki a nővéreket. 
Gondolkozva meredtem magam elé, az elmúlt éjszakákra összpontosítva, hogy eszembe jussanak az időközönkénti infúzió cserék. 
- Ööö... azt hiszem, este kilenc, éjfél, hajnali három, majd reggel hat. Igen, három óránként. - számoltam az ujjaimat használva. Louis bólogatva, a homlokát ráncolva írta le a fontos információkat. 
Úgy éreztem magam, mint egy kihallgatáson. 
Mert, hát... volt viszonyítási alapom.   
Erről sosem meséltem neki, sőt a többieknek se. 
Egy buliban, ahol voltam, elszabadult a pokol, valaki lövöldözni kezdett és minden ott tartózkodó embertől tanúvallomást kértek. Pokoli órák voltak, két srác is meghalt a golyó által. Azt az elmebeteget lecsukták, életfogytiglant kapott. 
- Oké, kész van. Szóval, az ébresztőt beállítom, hogy mindig tíz perccel előtte megszó... 
- Miért, aludni fogsz? - szóltam közbe kaján vigyorral. 
Kuncogva megrázta a fejét, majd kinyújtva a lábait leugrott az ágyról. Kezeit a feje felé lendítve nyújtózkodott. 
Nehezebben kapva a levegőt, eszembe jutott, hogyan is kerültem én ide. Az egész ugyanazzal a mozdulattal kezdődött, amit most Lou csinált. A paranoiámat leküzdve, megnyugodva néztem, ahogy tovább csoszog, ujjaival megragadja a felsőjének nyakát és lehúzza magáról. 
Barna mellkasától, izmos kezeitől és a rajta futó tetoválásoktól éreztem, hogy megmozdulok, ott lent. Lábaimat összébb zárva, elpirulva követtem a szememmel, a fotelból felkapott egy hófehér törölközőt, hóna alá gyűrte, majd rám nézett. 
- Lefürdök, ugye nem baj? - kérdezte kezével a mosdó irányába bökve. 
- D-d-dehogy... - dadogtam összevissza. Égett a fejem, egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem, mikor becsukta az ajtót és meghallottam a víz csobogását. 
Kemény éjszakának nézünk elébe. 
Mármint, nehéz... Jézusom...

2013. június 13., csütörtök

▲6.RÉSZ▲

Sziasztok!:) Megjöttem a következő résszel, még több Larry momentsel. (Tele van vele.) 
Remélem tetszik, komizzatok, esetleg aki még nem iratkozott fel, az tegye meg és lehet a 'Tetszik' gombokat is nyomogatni.:) 
Egy chatben feltett kérdésre válaszolva, hogy többen is lássátok: Igen, ez egy 'szerelmes' Larrys sztori, mert ÉN hiszek bennük. Ha esetleg valakinek nem tetszik, azt csak sajnálni tudom. Köszönöm a figyelmet. 
Jó olvasást! xx
u.i.: Nem sokára befejeződik Once upon a time he loved me blogom és újat fogok nyitni. Majd teszek ki róla linket ide is. 

larry one direction - Buscar con Googlelarry | via Facebook

Harry Edward Styles
2013.09.23


Az ágy szélén ülve, lelógattam a csupasz lábaim.
Mozgatva az ujjaim, néztem ahogy a fénysugarak meg-megtörnek árnyékot vetve a halványszürke padlószőnyegre.
Az ideiglenes szobám kezdett unalmassá válni. Mindennap ugyanaz a látvány... ugyanaz a kanapé, ugyanaz az ágy, ugyanaz a táj az ablakon kinézve...
Hirtelen öntött el a forróság, szám sarka hatalmas vigyorrá húzódott, ahogy Louis haja megcsikizte a nyakam. Fejét a vállamon pihentette, halkan szuszogva bámulta ő is a földet.
Nem volt mondanivalónk egymásnak, de nem is volt gond. Ott volt mellettem, és ez többet számított néhány elcsépelt szónál.
Mióta megismertem, erre vágytam. Aggódás és kételyek nélkül kettesben lenni, hallani a másik lélegzetvételeit...
- Emlékszel, amikor másfél évvel ezelőtt megkaptuk a Moments dalszövegét? - kérdezte semmit nem mondó hangsúllyal. A homlokomat ráncolva dünnyögtem egy igent, és kíváncsian vártam a folytatását. - Akkor még úgy gondoltam, hogy semmi értelme sincs... Mostanra megértettem a mondanivalóját.
Hatalmasra nyitott szemekkel bámultam magam elé, miközben magamban végigénekeltem az említett dal gyönyörű sorait. A megható szavak szíven ütöttek, mikor rájöttem, hogy a kettőnk helyzetéhez hasonlítja.
Fejét oldalra fordítva a szája hozzáért a nyakamhoz, visszafojtott lélegzettel tűrtem, ahogy a hasam görcsbe rándul. Sosem hittem a gyomorban csapkodó pillangókban, de ez az érzés hasonlított rá.
- Hands are silent, voice is numb, try to scream out my lungs, but it makes things harder and the tears stream down my face... - énekelte a szólóját rekedtes, halk hangon a nyakhajlatom bőrébe.
A hideg az egész bensőmet kirázta, a libabőr végighúzódott a csuklómtól a felkaromig. Élvezve a szavak visszhangját a fülemben, lehunytam a szemem és óvatosan kezeire raktam az enyémeket.
- Miért kínzol? - sóhajtottam szaggatottan. Louis mutató ujja köröket rajzolt a csupasz combomra, égető vágyat hagyva az érintése után.
Hallottam, ahogy halkan felkuncog, fejét belefúrta a nyakamba. Hajszálai újra súrolták a bőröm, erősen belemarkolva az ágy szélébe nehezen vettem a levegőt, de most az egyszer nem a betegségtől. Apró puszikat lehelt az állkapcsomra, az államtól a fülem tövéig.
- Harry... Szeretlek. - suttogta áhítattal a hangjában.
Döbbenten nyitottam fel a szemhéjaimat, pillanatokig csak fekete pontokat láttam a belém szökő adrenalintól és forróságtól.
A legszebb dolgok az életben néha egyetlen egy szóból állnak. Vagy egyetlen egy mozdulatból.
De miért? Miért akkor történnek ezek meg velem, mikor már késő? Mikor alig egy hónapom van csak hátra, hogy élvezhessem?
Az élet igazságtalan, mégis vannak gyönyörű perceink benne.
A fejemet lassan fordítottam el, a lehető legtöbbet akartam megélni a látványából, ahogy az állát a vállamon támasztva mosolyogva néz fel kusza, lelapuló tincsei mögül türkiz szemeivel.
A szívem kihagyott ütemeket, ahogy a tekintetem keskeny szájára csúszott.
Akármeddig gondolkodhattam volna, de nedves ajkainak színét semmilyen rózsaszínhez nem tudtam hasonlítani.
Egyedi volt. Az enyém... 
Meghökkenve pislogtam, mikor óvatosan közelebb hajolt az arcomhoz.
Akarta.
Meleg lehelete csikizte a bőröm, szempilláinak árnyéka az arcára vetült, amikor lehunyta a szemét.
Halvány mosollyal néztem, hogy mennyire tökéletesen tökéletlen, ahogy arra vár, hogy megcsókoljam.
Akarta. 
De minden jót megzavar valami rossz, már megtanulhattuk a filmekből, vagy akár az életből.
Az ajtón kopogtak, mire rögtön véget ért a pillanat, ami el sem kezdődött igazán.
A kezem által csinált gyűrődést szuggeráltam a lepedőn, miközben a szemem sarkából láttam, hogy Louis ijedten ugrik félre és hátraveti magát az ágyon.
- Mr. Styles, készen áll az állandó szobája. Kérem, hozza a saját dolgait és kövessen. - dugta be a fejét egy fiatal nővérke. Annyira látszott rajta, hogy flörtölni próbál a tekintetével, reménytelenül.
Nem tudhatta, hogy az egyetlen ember, akit akarok, az mellettem fekve telefonozik.
- Az a szoba jobb lesz, mint ez? - kérdeztem csipkelődve, fennhangon. Szőke haját még idegesebben csavargatta, egész arca halvány pírbe burkolózott a megjegyzésemtől.
- Legalább az ágy legyen rugósabb - szólalt meg Louis halkan, de mégis meghallottam én is és a lány is. Értetlenül fordítottam oda fejem, mire fogait kivillantva rám kacsintott.
Lesütött szemekkel fordultam vissza, mikor leesett a szándéka, közben azon gondolkozva, hogy kinek az arca lehet a vörösebb. A nővéré vagy az enyém?
Kezemmel elrugaszkodva bizonytalanul értem földet, a lábam kicsit megremegett. De Louis megelőzte a szándékaim, szempillantás alatt a fotelben pihenő sporttáskámért nyúlt, a hátára kapta és belém karolva az ajtó felé húzott.
- Annyira még nem olvadtam el tőled, hogy ne tudjak járni - nevettem, utalva arra, hogy van lábam és mozgatni is tudom őket.
Nem nézett rám, a folyosókon özönlő tömeget próbálta kikerülni, de a huncut mosoly ott volt a szája sarkában.
- Majd meglátjuk.

2013. június 6., csütörtök

▲5.RÉSZ▲

Halihó!:) Megjöttem az új résszel, remélem ez is tetszeni fog nektek, mint az előző, ahova 16 'Tetszik' és 13 'Imádom' jött össze. Majdnem leestem az ágyról, amikor megláttam.:D 
Nem tudom előre, lehet néhányan elpártoltok a blogtól, vagy valami csoda folytán még többen lesztek a ténytől, hogy ettől a résztől kezdve mindegyikben lesz Larry moment és a romance fajta. 
Jó olvasást! xx

larry | TumblrTumblr | via Tumblr

Harry Edward Styles
2013.09.22.


Halk duruzsolás ütötte meg a fülemet.
Nem tudtam eldönteni, hogy a dobhártyám zúg, vagy valakik tényleg beszélgetnek körülöttem.
A végtagjaim ólomsúlyként szegeztek az ágyhoz, ha megerőltetem magam se tudtam volna megmozdulni.
Beugrott, hogy mi is történt azelőtt, hogy újra az ágyamra kerültem volna. Az a fránya köhögés.
Hosszú percekig figyeltem a hangokra, amikből szavak lettek, a szavakból pedig értelmes mondatok álltak össze.
- Passzold ide, Niall! - kiáltott fel Liam, úgy ítéltem vigyoroghatott.
- Még mit nem. Szerezz magadnak. - reagált rá rögtön a megszólított. Ki tudja, talán egy szendvicsen, vagy csokin dulakodhattak.
Magamban mosolyogva hallgattam a szokásos, One Direction csendéletet, amihez szoktam. Eddig még sosem gondoltam, hogy egyszer milyen fontos lehet számomra egy-egy kötözködés, nevetés vagy csak egy szimpla beszélgetés.
Nem becsültem meg azokat az apró dolgokat, amikért most imát mormolnék, hogy még egy kicsit élvezhessem őket.
Egy hónap nagyon kevés idő, ha pesszimistán fogom fel a körülöttem és bennem lejátszódó dolgokat.
Viszont, ha belegondolok, hogy egy hónap alatt még mennyi dolgot csinálhatok, máris temérdeknyi időnek tűnik.
- Álljatok már le! Ha nem vennétek észre, kórházban vagyunk, Harryvel... - hasított bele a gondtalan, vidám légkörbe Louis visszafojtott motyogása.
A levegő megfagyott, egy ártatlan kis légy zümmögése zavarta csak meg a síri csendet.
Szempilláimat rezegtetve hagytam, hogy a pupillám hozzászokjon a hirtelen fényhez, amit a nap és a plafon közepén függő lámpa halványan pislákoló égője biztosított.
Egy hatalmas sóhajtással összegyűjtöttem a legtöbb levegőt, amit tudtam és utána ki is fújtam egy szuszra.
- Louis - szóltam halkan, a sokáig tartó némaságtól rekedten barátomhoz, aki megölte a fülemnek jóleső hangzavart. - Beszélhetnénk? Négyszemközt?
Liam, Zayn és Niall alatt megnyikordult a kanapé, ahogy felálltak, a szőnyegen surrogott a cipőjük. Türelmesen várakoztam, majd amikor az ajtó zára visszakattant a helyére, a fejemet óvatosan Louis felé fordítottam. A hajam csikizte az arcom, és a kilátásban is zavart.
- Miért csinálod ezt, Lou? - kérdeztem hunyorítva, feladva a próbálkozást, hogy magamtól rájöjjek a tetteinek céljára.
- Mit? - nézett fel rám olyan stílusban, mint ha csak szívességet tenne. Beharaptam az ajkaim, rájöttem, hogy a legkisebb dolgok is megváltoztak körülöttem.
Eltűnt a nevetés, a boldogság, a felhőtlen beszélgetések. Egy hatalmas árvíz, tele idegességgel, szomorúsággal és szenvedéssel elvitte az egészet, helyében hagyva a rossz dolgokat.
Túl késő.
- Szeretném kiélvezni az utolsó napjaimat. Sokat gondolkodtam ezen és azt akarom, hogy ha majd... elmegyek, a boldog, mindig vidám és egészséges Harryre emlékezzetek és ne arra a selejtre, ami vagyok és leszek... - ingattam a fejem.
A plafon mintái, amiket addig élesen láttam, elhomályosultak előttem. Még mielőtt lefolyt volna az arcomon a párnámra hullva egy forró könnycseppem, megdörzsöltem a bőröm.
A szemem sarkából láttam, hogy Louis megmozdul a fotelben, feláll és halk, hosszú léptekkel az ágyam mellé sétál.
- Miről beszélsz? - kérdezte suttogva, felém hajolva. Türkiz szemeit vöröses foltok övezték, rózsaszín ajkai közt rés volt, ahogy kérdő arckifejezéssel próbálta elkapni a tekintetem.
Hirtelen fogott el az érzés, hogy építhetnénk egy univerzumot, pont ide és eltüntethetnénk az egész emberiséget. Ketten lennénk az egész világon, ő és én, betegség és mindenféle akadály nélkül. Boldogan.
- Azt terveztem, hogy megvalósítom néhány álmomat ez alatt a rövid idő alatt, de aztán rájöttem, hogy csak egy van, de az lehetetlen. - mosolyodtam el keserűen, a másik irányba hajtva a fejem, nehogy meglássa Louis.
Az utóbbi idő falat épített közém és közé. Hatalmas, áttörhetetlen falat.
Fordítsd el a fejed, de kérlek maradj.
- Ha rajtam múlna... de tudod, hogy nem szabad... - motyogta. Jól esett, hogy rögtön megértette. - Amikor elmondta az orvos, hogy mi történt... Harry, nem akarlak elveszíteni.
A forróság elöntötte az egész testemet, a lábujjamtól a fejem tetejéig, amikor Louis ujjai összekulcsolódtak az enyémekkel. A kezeinket néztem, ahogy válaszoltam rekedtes, nyugtató hangon.
- Nem fogsz. Mindig veled leszek, még akkor is ha nem látsz.