▲7.RÉSZ▲

Halihó!:) Köszönöm az előző részhez a 15 'Imádom'-ot, nagyon jól esett.:)
Tudom, elég unalmas és felesleges ide az elejére a sok duma tőlem, de mindig van valami, amit meg kell veletek osztanom.
Szóval, ez az utolsó boldog rész.
Innentől kezdve Harrynek az állapota romlani fog, és már most szeretném leszögezni, hogy 10 rész lesz, hisz úgysem lehet ezt sokáig húzni.
Jó olvasást! xx
u.i.: Remélem nem utáltok meg, de bevezetem, hogy 4 komment után jön a következő rész!



Harry Edward Styles

2013.09.23.

A szoba, amit kaptam egész jó volt.

A falak halvány, almazöldek, fehér szegéllyel, a padlószőnyeg valamivel tisztább, sötétszürke. 

Az ablakon kinézve a forgalmas út helyett a kórház parkjára láttam rá, a fák sárgás levelit megborzongatta egy szélroham, néhány le is esett, lassan a földre hullva. 

Kanapé és kis üvegasztal ugyanúgy volt, a sarokban elhelyezve, de ami a legjobban tetszett, az a nagy franciaágy volt középen. Végre elférhetek, és nem arra kelek fel, hogy az egyik lábam lelóg.

- A falak, ablakok, ajtók hangszigeteltek, szóval semmilyen hang nem szűrődik át a szomszéd szobákba és onnan sem ide. - tájékoztatott a nővér, aki körbevezetett a szobában. 

Ha nem csipogtak volna az ágy mellett különféle műszerek, azt hittem volna, hogy egy hotelben vagyok. De ott voltak, és rájöttem, hogy ez már tényleg a vég. Az utolsó szoba, amiben aludni fogok. Amiben lélegezni, élni fogok. 

A nővér bólogatva gondolkodott, hogy mindent elmondott-e, majd az ajtó irányába indult elköszönve, de végül a küszöbön visszafordult. 

- Jut eszembe, Mr. Tomlinson, egy óra múlva lejár a látogatási idő, kérem ne felejtse el és majd távozzon. 

- Persze - mosolygott rá a szőke lányra Louis erőltetetten, és mikor becsukta az ajtót, felém fordult. - , hogy nem. 

Értetlenül húztam fel a szemöldököm, ahogy nekidőltem az ágy támlájának és átöleltem a felhúzott lábaim. Mellém ugrott, a paplan meggyűrődött alatta, ahogy az alkarján támaszkodva felnézett rám. 

- Ne becsülj alá. Simán itt maradok éjszakára. - mosolygott saját magán. Láttam rajta, hogy fejben tervezi miként fog bent maradni titokban. 

A szívem hevesebben vert, döbbenten csodáltam, hogy képes megtenni értem ilyesmit. Képes kijátszani a nővéreket és orvosokat, nem érdekelte, hogy sok minden akadályozza az elszántságát, ő maradni akart. 

- Lou, tartozom neked valamivel - szólaltam meg halk, félénk hangon. Fejét hátravetve felnézett rám, türkiz szemeivel megbabonázott, ahogy az arcomat vizslatta.
Hogy lehet valaki ilyen gyönyörű? Mint egy angyal, aki hófehér párnák közt, kócos hajjal a bugyuta embereket nézi.
De ezt sose merném elmondani neki.
Beharaptam a szám és vigyorogva hajtottam le a fejem a kusza gondolataim miatt. Itt fekszik alattam és én különleges teremtményekhez hasonlítgatom.
Hirtelen megragadta a tarkómat, ujjait beleszántotta a hajamba, halk nyögés hagyta el a számat, mikor csábítóan meghúzta két tincsem.
Másik kezével közben átölelte a derekam és még közelebb húzott magához, bár nem tudtam hogy képes rá, amikor már amúgy is szinte az összes testrészünk egymáshoz simult. A szíve egyenletesen dobogott a mellkasában, miközben az enyém majd kiugrott a helyéről.
- Mivel is tartozol, Haz? - kérdezte suttogva, ajkait a fülemhez nyomva. Kirázott a hideg, mikor félrebillentett fejjel ráláttam az arcára, félmosollyal és felhúzott szemöldökkel nézett le rám. Rám, aki esetlenül, egy rakás szerencsétlenségnek érezve magát feküdt a karjai közt...
- Szerintem tudod... - motyogtam bele a felsőjének anyagába. Louis illata volt.
Emlékszem, egyszer régen, rajtam volt a sor, hogy összeszedjem a szennyest a lakásban és utána kimossam. Annyira nem volt kedvem hozzá, hisz kinek lenne 4 srác után koszos ruhákat gyűjtögetni, de megígértem, hogy megcsinálom. Lou a szobájában volt, valakivel éppen telefonált, mikor benyitottam hozzá. Erősen artikulálva és a kosárral a kezemben elmutogattam neki, miért is sértettem meg a magánterületét. Mikor végeztem, az ajtó felé indultam, hogy tovább folytassam a munkám, de utánam szólt. "Vidd ezt is" és lekapta magáról a felsőjét. Akkor láttam először a felsőtestét, ott helyben meg is semmisültem. Dadogva kaptam el a pólót, majd mint egy idegbeteg, kirohantam a szobából. Soha többet nem kapta vissza tőlem, hisz szégyellem, de megtartottam. Sok ideig Louis illata volt, de mikor már átvette a szobám szagát, csak magamhoz öleltem, az is elég volt nekem.
A szemeim kikerekedtek, mikor az emlékből felocsúdva megéreztem a forró kezeinek érintését a derekamon. Megemelve feljebb húzott, pár pillanatig csak a szemembe nézett, pupilláinak fekete színe majdnem elfedte a kékeszöld szivárványhártyáját.
Olvastam valahol, hogy izgalmi állapotban kitágul az ember pupillája... el sem tudtam képzelni az enyém hogy nézhet ki.
A vállai mellett megtámasztottam a kezem, ujjaimat belemélyesztettem a párnába, miközben ízlelgettem magamban azt az érzést, hogy én vagyok felül, én irányítok.
Orrommal súroltam az övét, elnyílt ajkakkal bámultam rá, az arcától pár milliméternyire.
Halkan felnyögött megadva magát, tetszett, hogy ki tudok váltani az emberekből ilyen érzéseket.
- Csókolj már meg, te idióta! - kérlelt szenvedve. Nem bírta tovább a közelségemet úgy, hogy teljesen nem lehetek az övé.
Halvány mosollyal beleharaptam az alsó ajkába, amit aztán ő is megismételt velem. A testem minden porcikája bizsergett a vágytól és a tudattól, hogy ő az enyém.
Louis nyelve bebocsátást kért a számba, én pedig megadtam neki...

***

- Mikor szoktak a nővérek bejönni? - kérdezte, ölében egy papírlappal, amire rövidítéseket firkantott egy ceruzával. Tervet készített, hogyan játssza ki a nővéreket. 

Gondolkozva meredtem magam elé, az elmúlt éjszakákra összpontosítva, hogy eszembe jussanak az időközönkénti infúzió cserék. 

- Ööö... azt hiszem, este kilenc, éjfél, hajnali három, majd reggel hat. Igen, három óránként. - számoltam az ujjaimat használva. Louis bólogatva, a homlokát ráncolva írta le a fontos információkat. 

Úgy éreztem magam, mint egy kihallgatáson. 

Mert, hát... volt viszonyítási alapom.   

Erről sosem meséltem neki, sőt a többieknek se. 

Egy buliban, ahol voltam, elszabadult a pokol, valaki lövöldözni kezdett és minden ott tartózkodó embertől tanúvallomást kértek. Pokoli órák voltak, két srác is meghalt a golyó által. Azt az elmebeteget lecsukták, életfogytiglant kapott. 

- Oké, kész van. Szóval, az ébresztőt beállítom, hogy mindig tíz perccel előtte megszó... 

- Miért, aludni fogsz? - szóltam közbe kaján vigyorral. 

Kuncogva megrázta a fejét, majd kinyújtva a lábait leugrott az ágyról. Kezeit a feje felé lendítve nyújtózkodott. 

Nehezebben kapva a levegőt, eszembe jutott, hogyan is kerültem én ide. Az egész ugyanazzal a mozdulattal kezdődött, amit most Lou csinált. A paranoiámat leküzdve, megnyugodva néztem, ahogy tovább csoszog, ujjaival megragadja a felsőjének nyakát és lehúzza magáról. 

Barna mellkasától, izmos kezeitől és a rajta futó tetoválásoktól éreztem, hogy megmozdulok, ott lent. Lábaimat összébb zárva, elpirulva követtem a szememmel, a fotelból felkapott egy hófehér törölközőt, hóna alá gyűrte, majd rám nézett. 

- Lefürdök, ugye nem baj? - kérdezte kezével a mosdó irányába bökve. 

- D-d-dehogy... - dadogtam összevissza. Égett a fejem, egy hatalmas sóhaj szakadt ki belőlem, mikor becsukta az ajtót és meghallottam a víz csobogását. 

Kemény éjszakának nézünk elébe. 

Mármint, nehéz... Jézusom...