▲4.RÉSZ▲

Sziasztok!:) Sajnálom, hogy ennyi ideig nem volt rész, de most már itt van és hosszabb lett, mint az eddigiek. Sokkal hosszabb.:) 

Gondolom, már rájöhetettek(ha nem, akkor majd most), hogy ez nem egy happyendlovestory, hanem egy komoly témából merített ihlet szülte blog, hiszen a mai világban nagyon sok ember hal meg ilyesmi betegségek miatt. 

Szóval, a lényeg az, hogy szeretném leszögezni, nem vagyok emós, se semmi ilyesmi, csak egyszerűen olyan hangulatom van mostanában, ami megfelel egy ilyen történet megírásához. 

Köszönöm, ha elolvastátok, és mint mindig, jó olvasást!:)xx

Harry Edward Styles

2013.09.20. - 09.21.

A könnyek hosszú csíkokban folytak le az arcomon, ahogy a csillagokat néztem, amiknek halvány fénye besütött az ablakon.
Szipogva dörzsöltem meg az arcom, a csuklóm belső oldalán elmaszatolt, meleg cseppek csillantak meg. 
Talán gyengének tűnhettem, sőt, annak is éreztem magam. 
Az oldalamon feküdtem, jobb kezem hüvelykujjával apró köröket rajzoltam a fehér lepedőre, miközben a kórház apró neszeit hallgattam. 
De mégis túl csendes volt minden. Az én fülem a sikítozáshoz és ordítozáshoz szokott, meg a fülesben dübörgő basszusgitárhoz. 
Hirtelen köhögőroham tört rám, összeszorított szemekkel fogtam közben a mellkasom, a szüntelen fájdalom megőrjített. 
Bár egy idő után megszoktam a folyamatos szúrást a tüdőmben, és azt, hogy nehezen veszek levegőt. 
Nehézkesen lélegezve dőltem vissza az ágyra, amikor úgy-ahogy megszűnt a fájdalom.
Belemarkoltam a kényelmetlen párnámba, és ráhajtottam a fejem az alkaromra, így pont az ajtóra láttam rá. 
Szomorúan bámultam a sötétet, ahogy visszaemlékeztem, hogyan mentek el a srácok. 
Az orvos nem mondta el nekik, csak Louisnak, ezért a többieket nekem kellett tájékoztatnom. 
Liam a tenyerébe temetett arccal sírt, Niall szipogva átölelte a vállamat, míg Zayn fátyolos tekintettel nézett rám. Ő túl szégyenlős ahhoz, hogy többet tett volna. És én ezt megértem. 
Elrévedt tekintettel néztem közben félre, a fotelhez, amiben Lou ült. 
Az ujjait a tenyerébe vájta, az ablakomon keresztül nézte az eget, a bárányfelhők sokaságát, amik szabadon úsztak át a nagy kékségen. 
Észrevette, hogy őt bámulom. 
A vörös foltok elütöttek a bőre színétől a szeme körül, szája elnyílt. 
A tekintete, a türkiz írisze és pupillája, viszont égett az elhatározástól. Ki tudtam olvasni belőle minden gondolatát.
"Meg foglak védeni. Ne aggódj. Én itt leszek."
Ijedten hunytam le a szemhéjaim, amikor az ajtó kinyílt és a kórházi folyosó pislákoló, homályos fénye besütött egy hosszú csíkban, megvilágítva az arcom. 
Csak a nővér volt az, hogy megkapjam az éjszakai infúzió adagom. 
Türelmesen néztem, ahogy az átlátszó, sűrű folyadékot befecskendezi, miközben azon gondolkodtam, hogy vajon hányszor fogják még ezt csinálni, amíg... 
- Tessék - szólalt meg a középkorú nő, kedves mosollyal az arcán. A kezében egy zsebkendő volt, amit felém nyújtott.  
Értetlenül ráztam meg a fejem.
- Nincs rá szükségem. 
Az éjjeliszekrényhez fordult, rárakta a csomagot, és az ajtó irányába indult. A kontya szétesett, az őszes tincsei az arcába hulltak, amiket hátratűrt. 
- Töröld meg a szemeid. Azt akarod, hogy a barátaid könnyes szemekkel lássanak holnap? - kérdezte hátrafordulva, majd átlépett a küszöbön és behúzta maga mögött a nehéz, faajtót. A zár halkan kattant egyet. 
A szobára sötétség hullt, a kísérteties csend is beállt újra. 
Az arcomhoz kaptam, az ujjhegyem nedves lett, ahogy végighúztam a szempilláimon. 
Megnyaltam az ajkaim, amik közben kiszáradtak. 
Nem voltam olyan állapotban, hogy az álmok világába kerüljek, pedig az lett volna a legjobb.
Egy hely, ahol béke van és nyugalom. Egy hely, ahol örökké fiatalok maradunk. Egy hely, ahol nem létezik olyan, hogy halál.

***

Szeretem a madarakat. 

Szabadon elrepülhetnek, ha a dolgok rosszra fordulnak. 

Ásítva néztem a plafont, amire a hajnali napsütés cirka figurákat vetett. A sokszögek egymáson feküdtek, a fehérre vakolt fal olyan volt, akár egy festő vászna. 

A melatonin lassan folydogált az ereimben, a bokámmal körözve próbáltam éberebbé válni. 

Nem emlékszem, hogy végül aludtam-e az éjszaka, de ha igen, akkor sem sokat. 
A körülmények, a fájdalom, a csipogás, a halk motyogások a folyosóról, mind ezek megakadályoztak benne. 
De ki tudja, lehet, hogy mindezek mellett tudtam volna, ha nem motoszkál az agyam minden zugában, hogy meg fogok halni. 
Felsóhajtva dörzsöltem meg az arcom, az alkaromra támaszkodva ültem feljebb az ágyon. A párnát a hátam mögé tettem és összefontam az ujjaim az ölemben. 
A telefonom reggel 7 órát mutatott, szóval még volt időm a látogatásig, biztos voltam benne, hogy a srácok aznap is meglátogatnak. Vagyis reméltem. 
Meglepődve vettem észre egy sporttáskát a fotelben. Az én sporttáskámat, megismertem a kék és szürke csíkokról, amik az oldalán húzódtak. 
Óvatosan az ágy szélére húzódzkodtam és lelógattam a lábam. 
Hümmögve néztem a lábujjaimat, a talpamat csikizte a padlószőnyeg, ahogy megtettem pár bizonytalan lépést a fotel felé.
Nem is tudom mit gondoltam. Talán azt, hogy majd járni sem fogok tudni. 
Szórakozottan cipzároztam ki a táskát, halvány mosollyal emeltem ki belőle az egyik fekete felsőmet. 
Valaki hozott be nekem ruhát, hogy ne a kórházi göncökben kelljen lennem. 
A szürke melegítő alsómat és az előbb említett pólót a hónom alá gyűrtem és bezárkóztam a szoba fürdőjébe. 
Az eredetileg kékesfehér csempék megfakulva, sárgásan ásítottak rám a pislákoló fényben, amit az apró lámpa biztosított a plafon közepén. 
A ruhakupacot a lehajtott WC ülőkére tettem, levettem a mintás pizsamát, amit a nővérek adtak rám és beálltam a zuhanyzóba. 
A forró víz égette a bőrömet, éreztem minden egyes cseppet, ami lefolyt a hátamon. 
Arcomat a zuhanyrózsa felé fordítottam, lehunytam a szemeimet és hagytam, hogy a hajam a homlokomra és a tarkómra tapadjon. 
Nekidőltem a falnak és magam elé bámulva agyaltam. 
Ez most már így fog menni? 
A gondolatok megfertőzik a nappalokat, éjszakákat, perceket, órákat? 
És egy nap majd, nem is olyan sokára, a nővér majd bejön reggel a szobámba, hogy még egy adag gyógyszert beadjon, de én csak feküdni fogok... Elalszok örökre...
Elzártam a csapot, kinyúltam a törölközőért és beletöröltem a könnyeimet a vízzel együtt. 
Felvettem magamra a ruhákat, otthon illatuk volt, nem éreztem bennük magamat idegennek, hanem Harrynek. Harry Stylesnak. 
Futólag belenéztem a tükörbe, a szemeim alatt sötét karikák húzódtak, a hajam nedvesen lapult a fejemre. 
Megvonva a vállam a kilincsért nyúltam, de kintről hangokat hallottam. 
A fülemet az ajtóra tapasztottam. 
- Hol van? - kérdezte Niall, meglepődöttséggel a hangjában. 
- Ugye, még nem... ? - kérdezte elfúló hangon Liam, de a végét már nem hallottam, mert újabb köhögőroham tört rám. 
Az oldalamat szorítva vetettem a hátam az ajtónak és lecsúsztam a földre. 
Ez most más volt, mint éjszaka. 
Ez fájdalmasabb volt, és már tényleg nem kaptam levegőt.